Kiadó: Könyvmolyképző Kiadás éve: 2016 Oldalszám: 512  >>>Előrendelem     >>> várólistára teszem

Fülszöveg:

A tizenkilenc éves Feyre az erdőben vadászva megöl egy farkast, ám nem sokkal ezután egy másik szörnyeteg bukkan fel, aki jóvátétel gyanánt magával hurcolja egy olyan baljós és mágikus vidékre, amit a lány csak a legendákból ismer. Feyre hamar rájön, hogy fogvatartója valójában nem állat, hanem Tamlin, egyike azoknak a halálos és halhatatlan tündéreknek, akik egykor a világ felett uralkodtak.

Tamlin birtokán Feyre jéghideg gyűlölete forró szenvedéllyé alakul át, és ez az érzés felperzsel minden olyan hazugságot és figyelmeztetést, amit neki a tündérek csodálatos, ámde veszedelmes világáról korábban mondtak. Azonban a tündérek birodalma felett egyre nő egy ősi, gonosz árnyék és Feyre-nak kell megtalálnia a módját, hogy feltartóztassa… vagy örök pusztulásra ítélje Tamlint és világát.

A Kristen Cashore és George R. R. Martin rajongók imádni fogják. Szexi, akciódús sorozat első kötete.

Sarah J. Maas másik sorozatával enyhén szólva is problematikus a kapcsolatom, így igen sokáig halogattam ezt a könyvet, annál is inkább, mert Szépség és szörnyeteg retellingként emlegették mindenhol, azokkal meg különösen kritikus szoktam lenni, miután nagyon-nagyon imádom azt a mesét. Szóval akartam is olvasni ezt a könyvet, meg nem is. De esélyem se volt, hiszen egyesek (khmm khmm… Zsebi… khmm khmm) olyan szinten megszállottak, hogy minden rábeszélési módszert bevetettek a siker érdekében.

Talán nem meglepő, ha azt mondom, igencsak vegyesek az érzéseim a könyvvel kapcsolatban. Sarah J. Maas könyvei valahogy mindig igazi hullámvasutak a számomra: egyik pillanatban utálom, a másikban imádom őket, és egy kicsit így voltam az A Court of Thorns and Roses esetében is.

A világ viszonylag egyszerű, legalábbis első látásra. Az emberi világot és Prythiant, a tündérek birodalmát egy fal választja el egymástól, és a viszonylagos nyugalmat a véres háborúk utáni békeszerződés biztosítja a két faj között, de az évszázados gyűlöletet még az érintkezés hiánya se tudta eltörölni, sőt.

De a falon túl sincs minden rendben, hiszen Prythiant veszély fenyegeti, amit ha nem állítanak meg, nem csak a tündérek, de az emberek világa is összeomlik. Egyszerű felállás, de jól működött. A tündérek világa gyönyörű, néhol már kicsit talán túl is volt csicsázva, de elég hamar kiderül, hogy valami nyilvánvalóan nem stimmel, és ezt a szálat az írónő nagyon szépen kibontja. Viszont pontosan itt van elásva az egyik legnagyobb problémám is. Erre mindjárt ki is térek.

Előtte viszont érdemes pár szót szólni a szereplőkről. Feyrevel nagyjából ugyanazt a táncot jártuk el, mint anno az Üvegtrónban Laenával. Az elején kedveltem, meg megértettem a motivációját, együttéreztem vele, és így tovább, aztán amint felbukkant a csúf gonosz hókuszpók khmm “szörnyeteg” hogy elrángassa azért, mert megölte egy alattvalóját, Feyrenél mintha elmentek volna otthonról. Nekem meg innentől fogva igen gyakran viszketett a kezem a péklapát után, ugyanis annyira tipikusan ostoba döntéseket hozott, amitől a hajam égnek állt.

Csak egy példa: ugye a tündérek kvázi lenézik a halandókat, és Feyre egy olyan helyre került ami hemzseg a tündérektől, akikkel szemben semmi esélye, hiszen erősebbek, gyorsabbak és csomó trükk van a tarsolyukban. Egy este hatalmas banzáj van a palota közelében, és Tamlin nyilvánvalóvá tette, hogy nincs meghívva. Nagyjából három különböző ember három különböző képpen magyarázza el a leányzónak, hogy nem jó ötlet kitenni a lábát a szobából, mert nem biztonságos. De neeem, hiszen mit neki párszáz csingiling, aki a hátsó kertben tart grillpartit. Kettőt találhatsz, mit csinál.

És ha mindez nem lenne elég, még sötét is mellé. Persze, azt tudjuk, hogy sose kapott megfelelő oktatást, hiszen az apja tönkrement, mikor még kislány volt, és utána már  nem volt pénzük tanárra, és nem is ezzel van a gond, hanem azzal, hogy természetes intelligenciája nincs. A rejtvény, amit a főgonosz adott neki olyan egyszerű volt, hogy még a végére se értem, már rájöttem! Pedig ha valaki, hát én abszolút reménytelen eset vagyok, ha ilyen kitalálós mondókákról van szó. Feyrenek persze nem esett le, mert akkor a könyv utolsó száz oldala nem létezett volna. Ekkor már a hajamat téptem. Csoda hogy nem fosztott csirkeként rohangálok manapság, ez a könyv annyira kikészített idegileg helyenként.

Tamlin, a “szörnyetegünk” egész kedvelhető, de nem vagyok tőle annyira hanyatt vágódva. Megértettem a motivációját, de nekem túlságosan is szentfazék volt. Mármint… a szörnyetegtől azt várná az ember, hogy egy dinamikus, érdekes karakter legyen, akinek a lelkében fény és sötétség egyaránt megtalálható, és én személy szerint az ő személyiségfejlődését szeretem a legjobban az eredeti mesében. Tamlin viszont az elejétől kezdve ő a tökéletes szőke herceg, és ráadásul nem a karizmatikus fajta, hanem a “van pénzem és jó a hajam” típus. A külseje, a viselkedése (jó, eltekintve a flörtölési technikájától, ami hagy némi kívánnivalót maga után.), minden. Az egyedüli szörnyszerű jellemvonása az alakváltási képességében van, és még az se igazán meggyőző, hiszen ez nem átok, hanem éppen ellenkezőleg.

El is érkeztünk az én fő problémámhoz. Számomra ez a könyv nem Szépség és szörnyeteg retelling (egyelőre legalábbis). Igen, nyomokban felfedezhető benne a mese, van néhány utalás, de ez a verzió minden felelősséget levesz a szörnyeteg válláról, és az átkot csak a főgonosz romlottságának a számlájára írja. Tamlin karaktere pedig ezzel annyival laposabbá válik! Nincs személyiségfejlődés, nem mozdul a karaktere sehova, és ezzel sokkal kevésbé volt érdekes számomra, mint amennyire lehetett volna, ezt pedig sajnáltam.

Viszont, azt meg kell hagyni, hogy mindannak ellenére, hogy a két főszereplőnkkel bizony voltak problémáim, a romantikus jeleneteik szépen sikerültek. Sarah J. Maas tökéletesen keverte a tündérmesés, habos rózsaszín feelinget a kicsit “földhözragadtabb” momentumokkal, ami így nem ütött el túlságosan a fantasy világtól sem, illetve az olvasó se kapott cukorbetegséget a romantikától. Ez nem YA retelling, emberek, sokkal inkább sorolnám a New Adult regények közé korosztály-ügyileg.

Rég fordult már elő ilyen velem, de ebben a könyvben a mellékszereplők voltak azok, akiket igazán kedveltem. Ott volt például Lucien, Tamlin barátja/kémje/ épp mikor mije, aki egymagában sokkal érdekesebb volt, mint a két főszereplő együttvéve. Imádtam a humorát, a háttértörténetét, és úgy nagyjából az összes megnyilvánulását. A problematikus kapcsolata Tamlinnel, ez a barát de közben nyilvánvalóan alárendelt fél csak még érdekesebbé tette, főleg amikor elkezdett összebarátkozni Feyrével. Nagyon remélem, hogy sokat látjuk még, és esetleg kap egy saját könyvet, mert ő volt a kedvencem!

Aztán ott van Rhysand, az ügyeletes szexi fekete bárány. Damon Salvatore jutott róla eszembe a Vámpírnaplókból (a sorozatból, nem a könyvekből, azokat nem olvastam). Zsebi már előre figyelmeztetett: “Rhysandot imádni fogod. Akkora köcsög.” Tényleg az, és tényleg bírtam. Nem tudom, ez mit árul el az én lelkivilágomról, de hát istenem. Izgalmas karakter volt, komplikált, és alig várom, hogy többet tudjunk róla. Vagyis… én már tudok ezt-azt, mert közben rávetettem magam a már külföldön megjelent folytatásra, de arról direkt nem szeretnék beszélni ebben a kritikában, bármennyire is nehezemre esik. Hiába, a rosszfiúk sose mennek ki a divatból.

Végső soron azt kell mondjam, a panaszáradat ellenére, mégis élveztem a könyvet. Olvastatta magát, elbűvölt, feldühített, kíváncsivá tett. Annyit mindenképpen elmondhatunk róla, hogy rengeteg érzelmet kiváltott belőlem. Abszolút megértem, miért imádják olyan sokan, és ha nálam nem is vált kedvenccé, a következő rész bőven kárpótolt mindenért. De ez már más lapra tartozik. Akik szeretik az írónő másik sorozatát, az Üvegtrónt, azok mindenképpen tegyenek ezzel is egy próbát, mert a hamisítatlan Sarah J. Maas stílus itt is magával ránt minket, ha akarjuk, ha nem. Még az ilyen cinikusokat is, mint én.