A prológus háza táján, már több mint egy hete minden a gyermek- és ifjúsági könyvek körül forog, és ha már middle grade hét, akkor Percy Jackson sem maradhat ki. A mai napon egy best of válogatást olvashattok. Összegyűjtöttük a kedvenc idézeteinket egy kupacba, hátha van köztetek olyan, aki még nem ismeri Percy kalandjait és ezáltal elcsábulna egy kis Olimposzi kalandra.

A mai bejegyzésben csak az Percy Jackson és az Olimposziak sorozatból lesznek idézetek, viszont holnap folytatjuk az Olimposz hőseivel! 😉

1.  A villámtolvaj

– Hmmm… pontosan mi is vagy?
– Az most nem számít.
– De igen, számít. A legjobb barátom deréktól lefelé szamár!
Grover éles blee-he-he kiáltást hallatott. Már hallottam tőle ezt a hangot, de mindig ezt hittem, csak ideges nevetés. Most rájöttem, hogy inkább bosszús mekegés.
– Kecske! – kiáltott fel.
– Micsoda?
– Deréktól lefelé kecske vagyok!
– Épp most mondtad, hogy nem számít.
– Blee-he-he!

– Zeusz megöl! – tett kedves ígéretet. – Hádész kitépi a lelkedet! – Mind a kettő vescere bracis meis! – kiáltottam. Hogy miért pont latinul közöltem, hogy mindkét főgóré olimposzi puszit nyomhat a fenekemre, arról fogalmam sincs. Mindenesetre rögvest villám csapott a buszba.

Az istenek legutóbbi tanácskozásán, a téli napfordulón Zeusz és Poszeidón veszekedtek. A szokásos ostobaság: „Rheia anyánk mindig téged szeretett jobban”, „a légi balesetek látványosabbak, mint a tengeri szerencsétlenségek”, satöbbi.

Amint a hegy lábához értem, visszanéztem. A fenyőfa alatt, mely egykor Thalia, Zeusz lánya volt, Kheirón állt teljes lóember alakban, üdvözlésre felajzott íjjal. Szóval, semmi különös, csak egy tipikus kentaur gesztus egy tipikus halálba menőnek. Az utóbbi történetesen én vagyok. Tipikus.

2. A szörnyek tengere

– Na, figyelj! Rávezetlek. Ha megnyúzól egy kost, akkor mit nyersz?
– Pamutot.
Annabeth nagyot sóhajtott.
– Gyapjút, te kos. Gyapjúnak hívják a bárány bundáját.

– Grillezett szatír mangó-csatnival – ízlelgette a szavakat cuppogva Polüphémosz. – Te is szatír vagy? – kérdezte végül Clarisse-tól. – Hogy én?! Szatír!? Lány vagyok, méghozzá Árész lánya, te hormonkezelt vakegér! Most pedig oldozz el, hogy letéphessem a karodat! – Miért tennél te olyat? – Hogy lenyomhassam a torkodon – vicsorgott Clarisse. – Nem vagy te egy kicsit pofátlan?

– Elég volt a késlekedésből – ordította a szörny, aztán a levegőbe szagolt: – Olyan jó szagod van, olyan jó kecskeszagod… – Ó – kacagott fel erőltetetten Grover. – Örülök, hogy szereti méltóságod, Eau de Bakszag parfüm, kizárólag a te kedvedért. – Hmmm – vicsorgott a küklopsz –, legszívesebben felfalnálak. – Nagyon értesz az udvarláshoz….

– Percy, te olyan… – kereste a szavakat Annabeth
– Nagyvonalú? – próbált segíteni Grower.
– …hülye vagy! – fejezte be a mondatot Annabeth – Képes voltál a táborlakók életét Clarisse-re bízni?

3. A titán átka

– Rendben, rendben! – raktam el a kardom, és olyan nyugodtan gügyörésztem, ahogy csak tudtam, hogy a tengeri lovak a tehénnel együtt lecsillapodjanak. Nem tudom, lehet-e a víz alatt pánikrohamot kapni, de eszem ágában se volt megtapasztalni. – Nyugi. Nincs kard. Látod? Nincs kard. Csak kellemes gondolatok. Tengeri fű. Mama-tehenek. Vegetarianizmus.

– Árész szerény értelmi képességei ellenére most az egyszer a lényegre tapintott.
– Végre! – mondta Árész, aztán leesett neki a tantusz, mit is halott az imént. – Hé, várj egy pillanatig! Ki vagy te, hogy degeneráltnak nevezz?!

– És hamarosan felébred a szörnyek legnagyobbika – az, amelyik majd ledönti az Olimposzt!
– Értem – suttogta Bianca –, ez sült bolond.
– Le kell ugranunk a tengerbe a szikláról – mondtam csendesen.
– Ó, nagyszerű ötlet! Te is sült bolond vagy!

4. Csata a labirintusban

 – Most merre?
(…)
– Arra!
– Honnan tudod? – kérdeztem.
– Deduktív logika.
– Vagyis… csak a hasadra ütöttél – fordítottam le.
– Mindjárt a fejedre is ütök, ha nem jössz!

Bólintottam, és a legnagyobb tisztelettel néztem Rachelre:
– Te hozzávágtad a műanyag fésűdet a titánok urához.

– Beszélnem kell Clarisse-szal! – mondta Annabeth.
Úgy néztem rá, mintha azt közölte volna, hogy szívesen elrágcsálna egy nagy, büdös bakancsot.
– Minek?

5. Az utolsó Olimposzi

A világvége az autóm motorháztetején landoló pegazussal kezdődött.

– Most komolyan, Peter Jackson, hány ezer év kellene még, hogy végre egyszer az életben felismerj?
– Amennyi magának, hogy megtanulja a nevemet – motyogtam.

Apolló nem csak az íjászat, de a költészet istene is. Egyszer-kétszer hallottam szavalni. De inkább lőtt volna le nyíllal.

– Ti vagytok a trójaiak. És tudod, mi történt a trójaiakkal, nem?
– Szóval be akarnak préselni az Empire State Building liftjébe egy falovat? Arra befizetek! – feleltem.

Reméljük meghoztuk a kedveteket egy kis Percy Jackson olvasáshoz! 🙂

---