Magyar írós projekthetünk keretein belül már olvashattátok A. M. Aranth Prophetájának prológusát és az első fejezetét is. Ma az utolsó, azonban egy kicsit hosszabb részlettel készültünk: a teljes második fejezettel.

2. fejezet

Shizuka Falls

Truth

A világ nincs tekintettel rád, ezt jegyezd meg: soha nem fogja a kényelmetlenségeid miatt átalakítani magát, hogy könnyebb legyen az élet. A világ csak akkor figyel oda az igényeidre, amikor boldog vagy és nyújtanád a pillanatod, amíg csak lehet. Olyankor ugyanis koszos ujjával megfogja a percmutatót, és orvul előrepöccenti, hogy az idő gyorsabban teljen. Nehogy már egy másodperccel tovább tartson a boldogságod a kelleténél!

Mi pedig nem voltunk boldogok.

Sziklás ösvényen ereszkedtünk le az éjszakában. Nem is emlékszem, hány nappal ezelőtt hagytuk magunk mögött Ryukot, az utolsó városnak nevezhető települést száz mérföldön belül. Nappal a lenyűgöző Old John’s Wasteland látványa fogadott volna minket errefelé, egy köves, poros sivatagé, ami több száz mérföldre terjeszkedik előttünk. Az éjszaka sötétje azonban olyan sűrű volt, hogy Aoi himbálózó, szőke copfján kívül alig láttam valamit.

Ez a hely még télen is forró – nappal. Éjszakánként már most fagypont, tehát mínusz négy Celsius fok alatt volt a hőmérséklet, úgyhogy csak azért nem fájtam jobban, mert már nem éreztem a tagjaimat.

– Most azt kívánom, bár mégiscsak hoztam volna zenelejátszót – vacogta Aoi hirtelen. Órák óta először szólalt meg valamelyikünk.

– Tudod jól, hogy bemérik – feleltem rekedt hangon. – Már most halottak lennénk.

– Tudom, Té. Már az elején is mondtad. Tudod, mit gondoltam magamban? Hogy ez a világ legunalmasabb küldetése lesz, hiába van nálunk fegyver.

Megkondult a fejemben a vészharang.

– Aoi, ugye végül tényleg nem hoztál magaddal semmi digitális kütyüt?

– Truth, ne már! – Őszintének tűnő felháborodással pillantott hátra rám. – Ennyi erővel otthon kellett volna hagynod a Wayfarer-kupoládat is, nem?

– Évek óta inaktív, nem használtam! – védekeztem. Persze, már rég kivetethettem volna – de nem akartam. Kellett valami, hogy emlékeztessen, ki voltam, honnan érkeztem, mielőtt Avalon egyik legfontosabb embere lett belőlem. Annak idején még csak nevem se volt. Sőt, sokak szerint még most sincs.

Órákig talpaltunk a sötétben. Ha elcsúszott, én kaptam el a kezét, ha én léptem rosszul, ő nyúlt értem.

Néha a semmitől is meg kell menteni azt, akit szeretsz.

– Óvatosan! – figyelmeztettem, ahogy csuklólámpájának fényénél újra megindult. – Ha meghalunk az odavezető úton, a békéről szóló jövendölés soha nem teljesül be. És a Propheta nem tévedhet.

***

A hajnal első fényeinek érkezésére már lefagyott a lábam, a kezem, az orrom, a fülem, hiába a kesztyű, sapka, sál… még a hajamat is leeresztettem, hogy valami meleget adjon. Aztán nem egészen fél órával a napkelte után legnagyobb döbbenetemre izzadni kezdtem.

Sivatag. Talán mégse véletlenül hívják így?

, Kósza fehér pamacsok úsztak az égen, amit pár éve maga Aoi töltött meg madarakkal, mint valami teremtő istennő egy ősi mitológiából (és amit hivatalosan még soha nem ismert be, csak két alkalommal, de mindkétszer ivott). Testem átmelegedett, amit elsőre nagy örömmel fogadtam, aztán elkezdett minden fájni, és visszakívántam a fagyot.

Sivatag. Minden, ami borzalmas, egy helyen. Esküszöm, ha utazási irodát nyitok, ezzel fogom reklámozni.

Leértünk a síkra, úgyhogy amennyire tőlem telt, felzárkóztam Aoi mellé. Az arckifejezéséből ítélve a puszta akaraterő tartotta lábon. Egyébként engem is.

– Truth, ha ez nem válik be… – törte meg a csendet hirtelen. Körülöttünk semmi se mozdult: Avalon állatvilága még nem tartott ott, hogy primitív rovarszerűségeknél bonyolultabb lényekkel álljon elő. Még az amőba is, ami generációkat nyomorított meg, hazugság volt. Egy olyan lény hazudta, aminek egyetlen szándéka volt: megvédeni minket.

Kíváncsi vagyok, mit tett volna, ha nem védeni akar, hanem elpusztítani.

– Be fog válni! – erősködtem, és a fejem búbján rögtönzött kontyba rendeztem a hajam.

Aoi a fejét csóválva kibújt a zubbonyából, és a derekára kötötte. Nem volt jó ötlet levenni, hiszen a ruha valami hidrofil anyaggal volt behálózva, összegyűjtötte a nedvesség nagy részét, egy derekat verdeső, ökölnyi kis beépített gép megtisztította, majd egy kulacsba csurgatta az oldaladon, hogy ilyen terepen minél kevesebb folyadék menjen pocsékba.

Mondjuk nem tudtam hibáztatni, hogy levette a zubbonyt. Nagy volt a kísértés, hogy kövessem a példáját..

– Truth, azt se tudjuk, ki a rosseb ez a Propheta.

– Valóban nem. De eddig minden, írd és mondd, minden valóra vált, amit megjövendölt. Azaz működni fog. Elmegyünk Shizuka Fallsba, és ott találkozni fogunk a Féotsuki egyik vezetőjével, majd békét kötünk vele. Véget vetünk egy nagy háborúnak.

– És ha a technokrata nem lesz ott?

– A technokrata ott lesz, Aoi.

– Nagyon bízol ebben a Prophetában.

– Ismétlem, eddig minden egyes sora valóra vált. Van miért megbíznom benne.

Aoi aggodalmas pillantással végigmért. Homlokán, arcán csillogott a verejték.

– Iszonyúan bicegsz – jegyezte meg. És én még azt hittem, továbbra is a jóslatok miatt fog parázni!

– Túlélem – legyintettem, bár tényleg minden lépéssel a poklok poklát éltem át. Valami lehetett a hangsúlyomban, mert elengedte a dolgot.

– Ha ennyire hiszel benne, az rosszat sejtet. Hiszen azután egyetlen soron következő próféciában sem vagyunk benne. Tévedek, Truth?

Nem tévedett.

Öt év alatt kilenc jóslatot szentelt nekünk a Propheta, és ebből hatról nem is tudtunk előre, mégis igaza volt, megtörtént az is, amit abban írt. Azaz kizárhatjuk jövendölései önbeteljesítő természetét: akkor is megtörténik minden, ha az alanyok tudnak róla, és akkor is, ha nem.

Lehetetlen? Nyilván az. Mégis igaz? De még mennyire.

– Ha meg kell halnom, de véget ér ez a háború, én bevállalom – mondtam halkan.

– Nem fogom hagyni, hogy bajod essen.

Kijelentés volt, nem valami zsenge kis fogadkozás.

– Én is vigyázok rád. De ahogy te is mondtad, Aoi, számolnunk kell minden eshetőséggel.

– Azzal, hogy elveszítelek, nem vagyok hajlandó számolni. Malathi elevenen megnyúz, ha hagyom elpatkolni a pártja reklámarcát! És pont ezért nagyon félek emiatt a jóslat miatt. Maga ez az egész Propheta-dolog egy totál libabőr valami, nem?

– De, tényleg az.

– Mármint… Truth, ez nem létezhet. Varázslatok nem léteznek. Nincsenek jövendőmondók, nincsenek jósok, akik tényleg látják a jövőt.

– Öt évvel ezelőttig én is azt hittem.

Aztán kaptam egy levelet Annun Kutyáitól. Olyan jó, klasszikus értelemben vett levelet a káosz kellős közepén. Valami olyan személy írta, aki Prophetának nevezte magát, és a jövendöléseit tartalmazta az elkövetkező időkről. És volt képe elküldeni a jóslatait nekem!

Aoi halászta ki a kukából, ahova én dobtam, és félretette, mert tetszett neki a kézírás. Azóta már ezerszer megbánta.

Jól emlékszem az első jóslatra, ami bejött a Prophetának.

Otthon pihentünk aznap. Én lekezeltem Aoi sérüléseit, elég durva sebeket kapott a combjára, mindkét lábszárára, a derekára és a csípőjére a Tű ostromában, hogy csak a fontosabbakat említsem, úgyhogy fel se nagyon kelhetett még. Éktelen eső zúdult Új-Dublinra, majd’ megfagytunk, mert a Védelmező pusztulása után még akadozott a távfűtés visszaállítása is a bolygón, mi meg csak hevertünk, jól betakarózva. A feje nyújtott karomon pihent, sérült combját átvetette rajtam, ahogy szunyókált, éreztem a kötést a térdén. Az éjjeliszekrényén ott pihent a kukából kihalászott paksaméta.

Amikor kicsit magához tért, elkértem tőle.

A karácsonyfa fénye megfakult, a gyerekek szertefutnak. Egyetlen esély adatik csupán, hogy helyrejöjjön minden, különben magadra maradsz a sötétben. Újév napján minden eldől.

Ezt a hagymázas baromságot.

Aztán újév napján felhívott Tannen. El se jött, csak egy hanghívást kaptam. Annyit mondott:

– Truth, tudsz valamit, bármit mondani, hogy miért maradjak még itt Új-Dublinban? Hogy miért ne hagyjam a fenébe az egészet?

Nem tudtam. „Mert te tartod fenn a rendet.” „Mert te véded meg az embereket.”

Mondtam volna mindezt egy olyan férfinak – mit férfinak, fiúnak! – akinek az élete a káosz volt, és minden ember, akit valaha meg akart védeni, már nem élt.

Egyedül maradtam a sötétben – a karácsonyfa fénye kialudt.

Hatvanhét papírra vetett jóslat került birtokomban. Akadt olyan, ami rólam vagy Aoiról szólt, volt, ami számomra teljesen semlegesnek tűnő eseményekről, és néhány olyan, ami minderről együttvéve. Negyvenegy már valóra vált, most pedig azért kutyagoltunk már hetek óta, hogy a negyvenkettedik is beteljesedhessen. Ez volt ugyanis az első olyan jövendölés, ami valami pozitívat vetített előre.

Amikor felvetettem, hogy meg kéne tennünk mindent annak érdekében, hogy Shizuka Fallsban legyünk a leírt dátum idején, Aoi zokszó és habozás nélkül csatlakozott. Aztán, amikor kiderült számára, hogy ellenséges területen vágunk át, morgott kicsit, de nem tiltakozott. Amikor leesett neki, hogy ez azt jelenti, nem mehetünk járművel, mert azt azonnal kiszúrnák, hörgött egy darabig, de aztán elfogadta. Akkor akadt ki végleg, amikor közöltem vele, hogy nem hozhat zenelejátszót.

A sivatagban poroszkálva, két bicegés, egy fájdalomroham és egy óceánnyi izzadás között kezdtem afelé hajlani, hogy igazat adjak neki.

– Szóval az az igazság – tértem vissza a jelenbe –, hogy sajnos de. Igenis léteznek jósok.

– Pffffff. – Aoi feltűrte a trikóját, és csomót kötött rá a melle alatt, felfedve fehér bőrét. A bal oldalán nonfiguratív tetoválás szaladt fel a csípőjén, még a bordáin is tett pár kanyart. Mintha a teljes jobb karja és a bal alkarján nyugvó adattetoválás nem lett volna elég… nem beszélve a jobb combját körbefogó keltafonatról, ami felszaladt a jobb oldalán a derekára is. Aoi a tintában is megállíthatatlan volt. – Truthie, vedd már le azt a zubbonyt, rossz rád nézni!

– Ne hívj Truthie-nak, és nem, nem veszem le, mert akkor sokkal több folyadékot veszítek – feleltem, bár semmit sem akartam jobban, mint ledobni a folyadékgyűjtő ruhadarabot, és addig taposni, amíg csak lehet. Lucskos érzetet keltett, mintha ide-oda csúszkálna a bőrömön. – Amúgy pedig Aoi, most szólok, hogy pecsenyére sülsz tíz percen belül.

– Dehogy is. Ne izélj már, estére Kilrattanba érünk!

– Abba a Kilrattanba, amivel öt éve, a Féotsuki felemelkedése óta nincs semmi kapcsolatunk, és a nevében benne van, hogy „kill”, azaz megölni? Biztos jó hely lesz.

– Egy l-lel írják, szóval buktad. De hogy neked mindenre van válaszod, Truth!

– Ezért szeretsz, nem?

Meglepően gyengéden pillantott rám.

– Ezért is.

Paradox, de a sivatagban kutyagolás legrosszabb tulajdonsága, hogy nem kell megállnod pisilni. Korábban, amíg Adachi mocsaras, dús őserdő borította völgyein keltünk át, ezeket a perceket szerettem a legjobban: pár szívdobbanásnyi pihenés és nyugalom a több száz mérföldnyi szaladgálás közepette. Miután végeztem, mindig találtam időt arra, hogy sebtapaszokkal kezeljem a lábam, belemártsam egy kis patakba, vagy csak simán megigazítsam a zoknimat… Itt semmi ilyen nem adatott meg.

Persze nem akartam én lenni az, aki szünetet kér. Még mit nem! Ha Aoi, aki alacsonyabb nálam, ráadásul a lábát is meg kellett műteni, sőt, pótolni kellett benne csontot és ínszalagot meg mit tudom én, mit, szóval, ha ő bírja kicserélt térddel, akkor én is!

Sóhajtottam, és kibújtam a zubbonyból. Ennyit azért talán én is megengedhetek magamnak.

***

Avalon napjai másodpercben mérve hosszabbak, mint a Földé, ahol az emberi faj így vagy úgy, de megszületett. Amíg ott egy nap huszonnégy, addig az Avalonon egy napkeltétől napkeltéig tartó ciklus majdnem harmincnyolc földi óra. Egyszerűen biológiailag nem erre a naphosszúságra vagyunk kalibrálva. Olyan egy nap, mintha soha nem akarna véget érni – persze csak akkor, ha éppen oculusként ki vagy téve a gazdád kénye-kedvének, vagy harctéren vagy, esetleg még neked kell csapatokat is vezetned…

…vagy meg kell enned egy tál kelbimbófőzeléket.

Most bármelyiket elvállaltam volna, habozás nélkül, ha ülve csinálhatom. Már a talpam külső íve is merő fájdalom volt, az agyam pedig egyetlen tömör tompaságként érzékelte a testemet., Csoszogtam, bakancsom orra minden lépéssel bonyolult mintázatokat követő porfelhőket rajzolt a levegőbe.

Valószínűleg addig csoszogtam volna a sivatagban, amíg orra nem esek és ott nem maradok. Istennek hála velem volt Aoi, aki egyszer csak megragadta a csuklómat.

– Hé, van itt valami kis oázis – krákogta kiszáradt torokkal –, gyere, üljünk le.

– Jó – bólogattam. Irányt váltani a fák felé olyan fájdalmas volt, mint amikor a fogadat húzzák, és több energiába került, mint amennyit éreztem magamban.

Amint beértem a fák közé, lassítás nélkül féltérdre dobtam magam, aztán egy nyögéssel előredőltem.

Mintha nyaktól lefelé elfeküdtem volna az egész testemet.

Szerintem még le sem ért a fejem, már aludtam. Álmomban pedig ittam. Mit? Mindent! De főleg fekete sört, ami jéghideg és buborékos volt, és amikor végül magamhoz tértem, éreztem az ízét a számban.

Érdekes módon nem a földön hasaltam, hanem a hátamat egy magas, tűlevelű atreidfának vetve ültem az árnyékban. A levegő meg se moccant, mégis jóval hűvösebbnek éreztem a világot – mire rájöttem, hogy azért, mert valaki leszedte rólam a bakancsomat és térdig feltűrte a gyakorlómat.

Aoi egy másik fának dőlve aludt, erősen nekivetkőzve: ő combközépig érő rövidnadrágra cserélte a katonai hacukát. A lábfejem az ölében pihent, a kipakolt kencék és egyebek pedig arra engedtek következtetni, hogy regenerálókrémmel kente be a talpam, amíg aludtam. Magát is elkezdte leápolni, azért húzta le a ruhákat magáról, csak úgy tűnik, belealudt.

Elöntött a szégyenből, hálából és elsöprő erejű szeretetből összeálló érzelemkoktél. Nem akartam tudni, miféle szagokkal szembesülhetett, amikor lehúzta rólam a bakancsot meg a zoknit…

Fájdalmas nyögéssel felhúztam a lábam, és megszemléltem a talpam.

Tudtad, hogy a vérhólyagon tud újabb vérhólyag és vízhólyag is képződni? Na, most már tudod. Ráadásul Avalon nehezebb valamivel a néhai Földnél, így a mi lábunk sokkal jobban megszenved itt az ottanihoz képest. Talán kicsit adaptálódtunk a nagyobb gravitációhoz, de ahogy lótuszülésbe küzdöttem a lábfejeimet, és megnéztem a talpamat, úgy éreztem, hogy nem, a testünk még mindig a Földre van tervezve, a nagyobb nehézkedés meg csak azért létezik, hogy szívjunk.

A lábujjaimon, azok tövében és úgy globálisan az egész talpamon egy légiónyi hólyag sorakozott. Több rétegben, ahogy már említettem. Az út elején még kiszurkáltam őket, leragasztottam, meg bekentem. De most már ott tartottunk, hogy napok óta rájuk se pillantottam.

A mellettem heverő zubbonyomról leakasztottam a folyadékgyűjtő kulacsot, és egy húzásra megittam a tartalmát. Szinte azonnal megint izzadni kezdtem.

– Máris menni kell? – nyöszörögte Aoi. Elkínzott, kék szemmel pillantott rám, célzássegítő szemüvege a combja mellett pihent a földön.

– Nem – hördültem föl. Erre elmosolyodott.

– Szeretlek, amikor ilyen szépen beszélsz – jegyezte meg, majd benyúlt a hátizsákjába, és felém nyújtott egy fekete sörös dobozt.

– Nem mondod! – nevettem fel, ahogy átvettem. Magának is elővett egyet. – Mióta cipeled ezt, szegényem?

– Tegnap vettem Ryukben – felelte, és magának is felszisszentett egy italt. – És örvendjünk: ma este már Kilrattanban leszünk, és ágyban éjszakázunk.

– Úgy legyen, húgi!

Felnyitottam a sört, és koccintottunk. Persze egyikünk se gondolt bele, vajon mennyire jó ötlet dehidratáló élelmiszert fogyasztani, például sörözni egy sivatagban. Elárulom: nem nagyon. Egyébként a hatvan fokos sör sem a legkellemesebb dolog a világon – de úgy nyeltem, mint akinek fizetnek érte.

***

Kilrattan egy nagyjából kétezer fős kis település a sivatag közepén. Azért épült, hogy hídfőállásként szolgáljon a környék lakhatóbbá tételében – mostanra viszont afféle határváros lett a Féotsuki Konszern és az Új-Dublini Köztársaság között. Határvárost mondok, de ez a hely jó száz kilométerre az ő területükön belül található. Vagyis az elmúlt három napban ellenséges területen jártunk Aoival.

Vicces dolog ez a Konszern. Egy sor dologba beleszóltak a kisajátított területeiken, de hogy elnyomták volna az embereket, azt nem mondhatnám. Sőt, tulajdonképpen soha nem nyilvánították ki, hogy külön államot alapítanak – megmaradtak cégnek, és a politikába egyáltalán nem szóltak bele. Azaz elméletileg a közelgő választásban is részt vehettek területükön élő népek, a céget az ilyesmi nem érdekelte. Az adókat viszont benyelték, a bankszámlákat saját magukhoz vezették, bizonyos kütyüket pedig betiltottak. Az élet nem igazán lett rosszabb az ő vezetésük alatt, sőt, egyedül ők közelítették meg a Hálózat visszaállításában az eredeti Nervus sebességét és kapacitását, ami abban a pillanatban összeomlott, amikor a Tű észlelte, hogy ballisztikus rakéta van a levegőben, mivel kilőtte saját antianyag-tartályát a világűrbe, és ezzel megszűnt Avalon energiaellátása az erőművek beindulásáig.

Volt azonban valami, ami kiengesztelhetetlen ellenséggé tette őket. Nem, nem az, hogy a Féotsuki vezetői, a rettegett gépurak állítólag ember és gép fele-fele arányú keverékei voltak. Még csak nem is az, hogy bosszút esküdtek néhai cégvezetőjük, Daniel Féodric ellenségei ellen, amikor a drága Féodric kómába esett a Védelmező pusztulása után, mert megszűnt létezni a lény, ami irányította a testét. Mindez elfogadható. Áthidalható. De arra, hogy tudomásunk szerint a Féotsuki góréi fejenként több tucat oculust is tarthattak… arra nincs bocsánat.

Tudták ők is, hogy ezt soha nem fogom tudni megbocsátani nekik, tudták, hogy miután napvilágra kerültek a Védelmező hazugságai, senki sem fogja nekik ezt elnézni. Úgyhogy a Gépurak hadat üzentek a világnak. És nyerésre álltak, hogy rohadjanak meg.

Annun Kutyáit az utolsó szálig levadászták a területükön, miközben megelőző csapást mértek ránk, és a digitális hadszíntéren is akkora pofont kaptunk tőlük, hogy a mai napig nem sikerült talpra állnunk belőle. Azóta zajlik ez az elcseszett háború – immár öt éve öljük egymást értelmetlenül. De napokon belül vége. A Propheta megjövendölte, hogy Shizuka Fallsban három nap múlva találkozhatunk egy Gépúrral, és elhallgatnak a fegyverek.

De ha nem így lesz, akkor sem adom fel. A biztonsági szakértőim és a bányászaim szerint könnyen lehet, hogy több mint háromszáz oculust használnak a Féotsukiban. Márpedig egy is sok. Mit is mondott Aoi a Cernunnos Csarnokaiban raboskodó madarak kapcsán? „Nem nyugszom, amíg minden rab szabadon nem szárnyal.” Azt hiszem, valamit tanultam tőle én is.

Úgy vánszorogtunk be a rekkenő hőségtől szenvedő Kilrattanba, mint két hadirokkant. Aoi hasa és háta is leégett, mert már jó pár napja nem jutottunk normális kencéhez. Nekem csak az arcom vöröslött, de mindketten fájdalomtól merev mozgással, izzadtan, porosan, csapzottan léptünk a városba.

Az első dolog, ami szembe jött velem, egy választási plakát volt, a saját arcképemmel. Biztató mosollyal néztem le magamra egy plakátról, a háttérben a felkelő nap fényében fürdőző gabonatáblával. A felirat egyszerű, de nagyszerű:

Szavazz az Igazságra! Vote for Truth!

Igen, a kampányfőnököm egy zseni. Nem mellesleg éppen mellettem lihegett, és annyira poros volt, hogy gond nélkül azt mondhatta volna, hogy ő maga a sivatag.

Szerencsére – vagy pont szerencsétlenségemre? – nem kellett amiatt aggódnom, hogy felismernek, annyira elkínzottnak tűnhetett az arcom, hogy hiába én számítok a legismertebb embernek a bolygón, senkinek eszébe se jutna a bájos (és még bájosabbra sminkelt) Truth Dunnt ehhez a nyúzott madárijesztőhöz társítani.

Eltámolyogtunk az első szállóig, és az éttermében lezuhantunk az első szabad bokszba. A japán pincérlány szemlátomást sietett, hogy intézkedjen elég bőségesre sikeredett rendelésünk ügyében. Amikor mondtuk, hogy egy szobát is ki akarunk venni, egyenesen kenyérre lehetett kenni. Nem sok átmenő forgalom lehetett errefelé.

– Jó időt mentünk – jegyeztem meg a térképemet böngészve. – Gond nélkül odaérünk Shizuka Fallsba. Meg tudjuk csinálni.

– Szerintem még mindig marhaság – közölte Aoi, és cseppet sem zavartatva magát épp nekiállt, hogy szalvétájával letörölgesse a karjáról és a hasáról az izzadságot .

– Tudom. Szerintem meg nem. A békéért bármit.

Rám pillantott. Szája sarkában az elcsigázottság ráncai ültek.

– Igen, ezért vagyok itt én is. De attól még aggódni lehet, nem?

– Fura, de amikor valamit én találok ki, akkor te mindig aggódni kezdesz – vetettem a szemére.

– Most komolyan veszekedni fogsz velem?

– Vegyél már egy kicsit emberszámba, Aoi. Nem csak neked lehetnek olyan jó ötleteid, mint mondjuk a Tű megrohamozása pár száz terrorista társaságában!

Láttam a tekintetén, hogy ez fájt. Nem tudom, miért akartam bántani. Tulajdonképpen nem akartam én megsérteni… de mindenkivel megesik, hogy nem teljesen önmaga, és hülyeségeket vagy gonoszságokat beszél, nem igaz?

Nem igaz?…

– Kösz, Truth, a te jófejségedben aztán mindig lehet bízni – morogta, és félig elfordult az asztaltól, kinyújtva lábát a padon.

Nem tudtam, mit mondhatnék. Ez az út kezdett végletesen kikészíteni. Szétnéztem az étteremben, hogy leplezzem a zavaromat.

A hely eléggé kezdett megtelni, Kilrattan lakói jöttek vacsorázni. Viharvert külsejű férfiak bámultak ránk kíváncsian az asztaloktól, dolgos emberek, akik ha értik is a viccet, nem biztos, hogy szeretik. De más rejtőzött a pillantásukban, mint egy új-dublini pubban: ott a lábamat, a dekoltázsomat fürkészték, és bár nem feltétlenül volt rossz érzés, hogy esetleg tetszem másoknak, az itteniek pillantása sokkal jobban bejött. Ha szemügyre is vették inas, lesoványodott karom és lábam, piszkos arcom, vagy a trikóm által szabadon hagyott bőrfelületet, máshogy néztek. Tisztelettel, ahogy egy avatott kollégára szokás. Itt a pisztolyos-puskás katonacsajt látták bennem, akinek kard lóg az övén, és egy embert próbáló menetelést pihen ki éppen, nem a nőt, akinek csakis az a dolga – szerintük, bahh! – hogy jól nézzen ki, miközben szürcsöli a limonádéját. Amint megkaptuk végre-valahára a vizünket, húzóra leküldtük és kértünk még egyet, na meg egy-egy jól behűtött fekete sört, többen megértően bólogattak. Egy idősebb, barna bajuszos férfi még oda is intett, mintha csak azt mondaná: „Helló, lányok. Rohadt egy dolog a sivatag, mi?”

Megjött a sör. Összenéztünk a korsóink pereme fölött. Bocsánatkérőn mosolyogtam Aoira, ő pedig legyintett. Így ment ez köztünk, nem volt harag. Nem lehetett. Hegyek porladhattak szét, birodalmak éghettek ki, de Aoi és Truth örökké: a mi összefűzött ujjainkat nem szakíthatta szét veszekedés.

A sült hús illatára kezdett jóleső bizsergés költözni a tagjaimba Ahogy magam elé képzeltem a hamarosan érkező, másfél felnőtt férfira méretezett hamburgeremet, néma hálaimát rebegtem, hogy nincs itt Aaron, és nem kell visszafognom magam.

Azon gondolkodtam, vajon mekkora átmenőforgalommal büszkélkedhet Kilrattan, ha két ilyen figura érkezése, mint mi, a legkevésbé sem zavarja őket. Meglazítottam a bakancsom fűzőjét, és kicsit talán el is bóbiskoltam  de Aoi még a tenyerét is összecsapta örömében, amikor megjött a kaja.. Úgy vetettük rá magunkat, mint akik napok óta semmit nem ettek.

Egy lány elkapta a pillantásom, ahogy kilépett a pult körül sűrűsödő tömegből. Helyes lány, átlagos magasságú, nagyon arányos alkatú, arca, mint egy modellé. Energikus mozdulattal huppant le Aoi mellé a padra, és szélesen rámosolygott, de úgy, ahogy egy szellemileg visszamaradott vagy egy öt éves kisgyerek képzeli a boldog vigyort. És egy kukkot se szólt. Aoi olyan megbotránkozva nézett rá, mintha egy zsák trágyát dobott volna az asztalra.

– Nem zavar, hogy efem? – kérdezte teli szájjal. A lány még boldogabban mosolygott rá.

– Sziasztok – mondta kimérten, minden fogát villogtatva közben. Iszonyú bizarr módon viselkedett. – Idejöttem hozzátok.

Erre már én is Azt Az Arcot vágtam, ahogy Aoi nevezte: felvontam az egyik szemöldököm, zavaromban egyszerre húztam furcsálkodó mosolyra a számat, és fújtam fel kicsit az arcomat. Aoi le akart róla szoktatni, mondván, nem illik ez egy miniszterelnökhöz, pardon, Taoiseach-hoz, de egyrészt még nem választottak azzá, másrészt szerettem Azt Az Arcot vágni.

– Látjuk – bólintott lassan Aoi, aki szemlátomást azt hitte, hogy a falu őrültjével van dolgunk. – És miért, ha szabad tudni?

– Ezért – felelte a lány, és olyan hirtelen komolyodott el az arca, hogy mindketten hátrahőköltünk, pedig csak egy gyűrött papírlapot húzott elő a zsebéből. Az asztalra tette, majd komótosan lesimogatta a széleit. Két sor kézírás volt a fecnin, semmi több, és egy nagy falat után rá is pillantottam.

Szent Aran Havának tizenötödik napján a késő délutáni órákban Kilrattanba érkezik Truth Dunn és Aoibheann Kane. Tietek ők, amikor a csend lehull.

– Mi ez? – kérdeztem. A lány arcára visszatért a debil mosoly.

– Ezt tegnap este kaptuk – vigyorogta, teljesen mozdulatlanul. Még pislogni se nagyon pislogott. – A Propheta küldte nekünk. És eljöttünk értetek.

– Eljöttünk? – csámcsogta Aoi. Arcára aggodalmas árnyék vetült.

– Igen – fordult a lány Aoi felé, hogy mesterkélt vigyorában fürössze.

És akkor leesett.

Nem mozdul, csak ha nagyon muszáj. A vonásain látszik, hogy nem ő kontrollálja őket. Meredten bámul, igyekszik nem pislogni.

– Oculus – suttogtam, de belül üvöltöttem. Truth, hülye, hülye, hülye, hát nem ismersz fel egy oculust? Vagy csak annyira megszoktam volna őket, hogy még most, öt évvel később sem találok semmi kifogásolhatót és feltűnőt az egyikük jelenlétében? Miért fogadjuk el a gonoszságot ilyen könnyedén?

A lány visszanézett rám, és a tekintetétől megfagyott az ereimben a vér. Valami messze nem emberi bámult az arcomba fürkészőn.

– Igen – jelentette ki, olyan hirtelen elkomorodva, hogy az már-már paródiába illett. Vagy horrorfilmbe. – Ezt az egységet Truth Dunn néven ismerik, és egykor oculus volt, valóban. Ezt a másik egységet Aoi Kane címkével látták el, de soha nem volt oculus.

– És te? – Halkan, közel hajolva kérdeztem rá. – Te kinek az oculusa vagy?

Komikus zavarodottság jelent meg az arcvonásain, mesterkélt, furcsa. Épp annyi ideig tartott, hogy felfogjam, aztán visszatért a széles mosoly.

– Én soha nem voltam oculus. És most sem vagyok.

– Akkor ki irányít?

– Engem senki nem irányít.

– Mese habbal. – Aoi valahogy előhúzta a pisztolyát és a lány oldalához nyomta, diszkréten, az asztallap alatt. – Köpj csak, melyik Gépúr irányít?

– Nem értem a kérdést.

– A Féotsukitól jöttél – vettem át gyorsan a szót, mielőtt Aoi agya elkattan, és kibelezi egy fagyis kanállal. – Melyik Gépurat képviseled?

Ismét csak a kiszámított, zavar arckifejezés.

– Nem értem a kérdést.

– Úgy viselkedik, mint egy számítógép, amikor rossz utasítást adsz meg neki – morogta Aoi.

Levert a víz.

– Azért, mert ez pontosan egy számítógép, aminek rossz utasítást adtunk meg – suttogtam, miközben előrehajoltam, és kitapogattam a lány tarkóját hosszú haja alatt.

Egy Wayfarer-kupola.

Meg még egy.

És még egy.

Meg… még valami.

A csaj úgy be volt drótozva, mint egy hálózati átjátszótorony. Még csak nem is hallottam soha ilyen komplex gépezetekről, amit emberbe ültettek volna.

– Ez egy Gépúr – zuhantam vissza a padra annak ellenére, hogy minden ösztönöm sikítva követelte, hogy fussak és bújjak el, lehetőleg kilométer mélyen. Még soha, senki nem találkozott személyesen egy Gépúrral. Sőt, azt sem tudtuk, kik vagy mik ők. Eddig.

– Nem – csóválta meg a fejét a lány színpadiasan. Minden mozdulata olyan látványosra sikeredett, mintha a Temple Színház egyik darabjában lépne éppen föl. Úgy mozgott, ahogy elképzelte, hogy az emberek mozognak. Illetve, ahogy valami láthatóan nem emberi képzeli, hogy az emberek mozognak.

– Hanem? – kérdezte Aoi. Remegett a keze.

– Ez nem egy Gépúr, hanem egy AWF-4.0 rendszerrel ellátott platform – közölte a lány minden érzelem nélkül. – A platformot egykor Éilís White címkével látták el. Éilís most már egyetért velünk. Az én nevem pedig Sikoly. Én a Féotsuki Konszern humán erőforrás- és alkalmazotti igények főfelügyeleti rendszere vagyok. Úgy gondoljuk, ez a létező viszont már valami olyasmi, amit ti a Gépúr címkével látnátok el.

– Tárgyalni jöttél velünk, Sikoly? – kérdeztem, miután próbáltam valami olyasmibe kapaszkodni, amitől nem rémültem halálra. – A mi jóslatunk szerint Shizuka Fallsban fogunk tárgyalni a Gépurakkal, három nap múlva.

– Ismerjük a jóslatotokat. „Ha a Sötét Isten kiégése utáni ötödik évben a Gyönyörű Háború és a Sötét Igazság Szent Aran Havának tizennyolcadik napján Shizuka Fallsba érkezik, ott találkoznak a Gépurak egyikével, és ha van remény, akkor egyszer s mindenkorra elhallgatnak a fegyverek.” Ezt követve jöttetek ide, ennek a valószínűsége 99% feletti.

– Misztikus blabla – sziszegte Aoi.

– Szerintünk nem. – Sikoly mosolya töretlen. – A Sötét Isten a Cernobog nevű űrhajó. A neve ezt jelenti. Öt éve égett ki. Szent Aran Havának tizennyolcadik napja három nap múlva lesz. Shizuka Falls ennek a sivatagnak a mélyén fekszik, épp oda tartotok. A Truth Dunn sötét igazságot jelent, míg az Aoibheann Kane gyönyörű háborút.

– Egész pontosan ragyogóan gyönyörű háborút – jegyeztem meg halkan. Teljesen fejbe vágtak a gépúr szavai.

– Az Egyetértés úgy véli, nem értitek ezt a jóslatot – folytatta Sikoly. – Ti a jelek szerint úgy értelmezitek, hogy ha időre odaértek Shizuka Fallsba, akkor tárgyalhattok a Gépurakkal és elérhetitek a békét. Pedig az is lehet, hogy találkoztok a Gépurak egyikével, és azért hallgatnak el a fegyverek, mert fogságba estek, és a Féotsuki minden nap elküldi valamelyik ujjatokat Új-Dublinba, ahol úgy megrémülnek ettől, hogy abbahagyják a fölösleges háborúzást ellenünk.

– Akkor? Már most tárgyalunk? – kérdeztem tétován.

Csend, de nem is kellett felelnie, hogy értsük. Nem tárgyalni jött.

– Úgy véljük – diadalittas, üres mosoly –, hogy alapvetően félreértettétek azt a jóslatot.

– Ez az egész bűzlik nekem – mordult fel Aoi, és a világért sem engedte volna le a fegyverét. – Akkor most komolyan, mi a pénisz is vagy te pontosan?

– A nevem Sikoly, a Féotsuki Konszern humán erőforrás és alkalmazotti igények főfelügyeleti rendszere vagyok.

– És mi az öreg ördög kócbatekert f…

– A kolléganőm arra próbál rákérdezni – vettem át gyorsan a szót Aoitól, mielőtt már a kezdetek kezdetén tönkreveri a diplomáciai kapcsolatot a Féotsukival –, hogy mit is csinál a Konszern egy főfelügyeleti rendszere a Konszern területén kívül?

A lány diadalittas mosollyal jutalmazott meg, és széttárta a kezét, mint egy gyerekfilm főhőse.

– Nem értelmezhető paraméter: a Konszern területén kívül.

Összenéztük Aoival. Ez nem hangzott túl jól. Valahonnan előkerült egy szemlátomást durva és primitív mesterséges intelligencia, ami platformként használ egy egykori, módosított oculust, és a hatalmába kerítette Avalon élenjáró haditechnikai és informatikai cégét, a Féotsuki Konszernt, majd sikerrel megvédte kialakult fennhatósága határait majdnem öt éven át a bolygó teljes emberi lakosságával és minden hadseregével szemben, és mellesleg még azt is sikerült elérnie, hogy semmit se tudjunk róla. Mi pedig besétáltunk ennek a lénynek a karmai közé. Egy jóslat tanácsára.

Truth, ne már, baszd meg.

– Tehát… azért vagy most itt, mert?…

– „Szent Aran Havának tizenötödik napján a késő délutáni órákban Kilrattanba érkezik Truth Dunn és Aoibheann Kane. Tietek ők, amikor a csend lehull.” Mi nagyon akarjuk az egységet, ami Truth Dunn néven ismert. Az Aoibheann Kane címkéjű egységgel kapcsolatban még nem értünk el konszenzust, így az ő elveszítése jelenleg megengedhető.

– Mit jelent az, hogy mi nagyon akarjuk? Kik?

– Ez összetett kérdés. Éilís például nagyon kedveli az Aoibheann-egységet. Még a haját is szeretné az ő mintájára befesteni. Mi nem.

– Még mindig nem értem ezt a többes számot – mondtam. –,Kik vagytok ti?

– Szűkítsd a kérdés tárgykörét.

– Kik a Gépurak?

– Nincsenek gépurak. Két rendszer van és négy funkció.

– Mik ezek a rendszerek és funkciók?

– Irreleváns.

– Hogy jöttél ide ilyen gyorsan? Azt mondtad, csak nemrég kaptátok meg a jóslatot.

– Ez igaz. Nyolc napja követünk benneteket. Átgondolt, ám végső soron szükségtelen stratégiának bizonyult, hogy csak néha-néha, éjjelente kapcsoltátok be azt a gépet, amit magatoknál tartottatok, hogy adatot nyissatok meg rajta a hálózatról. Nem is tudtuk azonosítani, mi lehet az, de így is könnyűszerrel rátok találtunk.

Mindezt olyan mosollyal, amit kedvem lett volna puskatussal letörölni az arcáról. Már szóra nyitottam a számat, de bennem ragadt a kérdés, ahogy láttam, hogy az evőeszközök lassan a levegőbe emelkednek az asztalról. A tachi rezgett az oldalamra kötött tokjában  a fegyvereim nyomni kezdték a csípőm, ahogy valami láthatatlan erő a terem közepe felé vonzotta őket. Aoi eltátotta a száját, ahogy a kése és a villája lustán elúszott az orra előtt.

A teremben olyan csend volt, mint egy temetésen, ahol valakinek megcsörren a telefonja. Az emberek meghökkenten bámulták a lebegő tárgyakat.A fülemet megcsapta az a sistergő, ropogó hang, egy erősödő zúgás… És lecsapott a fény.

A fémtárgyakat mintha puskából lőtték volna ki, eszeveszett sebességgel indultak meg a szoba túlsó felébe. A kardom és a fegyvereim olyan erővel rántotta meg a láthatatlan erő, hogy ívesen letépett a padról, és a kocsma közepére taszított.

Az arcomtól alig egy centire, kilőtt puskagolyó sebességével húzott el egy két alkarnyi húsnyárs, Aoi pisztolya pedig pörögve csattant neki túloldalt a falnak. A fémtárgyak bonyolult, hurokszerű fraktálmintába álltak össze a falon, mint valami őrült művész kiállításán. Szögek szakadtak ki a falakból, kilincsek repültek le mennydörgő csattogással az ajtókról és ablakokról. Valami kérlelhetetlen erő egy oszlophoz csapott. A tüdőmből kiszakadt a levegő, és nem is tért vissza, ahogy a nyomás tovább préselt.

Aztán hirtelen vége. Fémes csörömpöléssel a padlóra hullott a rengeteg fémtárgy. Az emberek nyögve tápászkodtak fel, velem az élen. Úgy éreztem magam, mint akit földhöz vágtak és összerugdostak, a lány viszont továbbra is az asztalnál ült és mosolygott. És csak ekkor jöttem rá, hogy mindent, mindent elrontottam.

Ami az előbb történt, már évek óta mindennapos esemény volt. A Féodric Industries kísérleti fegyvere, a Csend bomba volt ez: a bioaktív, tehát a testbe beültethető fémeket leszámítva minden fémet a becsapódás epicentrumába vonz, az akkumulátorokat lemeríti. Csendet okoz, de nem öl, sőt, valami olyan mágnességgel dolgozik, hogy az emberbe ültetett gépeket nem is károsítja. Mi távolról sem tudtunk ilyesmit reprodukálni, a Féotsuki Konszern viszont számtalanszor dobott ilyen Csendet az emberi frontvonalakra, mielőtt megrohanta volna őket.

Az előbb beteljesült a Féotsukinak adott jóslat. A csend lehullott. És ami még ennél is rosszabb: nekünk 18-án kellett volna Shizuka Fallsban lennünk ahhoz, hogy elhallgassanak a fegyverek.

Shizuka. Falls.

Csend. Lehullik.

De még csak tizenötödike van. Ezt aztán jól elbarmoltuk! Korán jöttünk, a jóslatot nem teljesíthetjük már be – pont, hogy elszúrtuk az egészet. Átléptünk a térkép szegélyén. Itt már a szörnyek laknak. Na, de hogyan követtek minket a szörnyek egy héten át? Hiszen nem igaz, hogy lett volna nálunk akármilyen kis kütyü, amivel adatot nyitottunk meg esténként. Nem volt.

Aoi öblöseket anyázva mászott ki a pad alól, ahova bezuhant. A homlokán egy vágásból dőlt a vér, a bal alkarjából egy apró rákvilla markolata meredezett. Izzó gyűlölettel meredt a mozdulatlanul ücsörgő lányra, ahogy sziszegve kirántotta magából a pár centis, vékonyka evőeszközt.

– Ócskavas! – üvöltötte valaki odakint. – Jönnek az ócskavasak!

Ránéztem a lányra.

– Nem – suttogtam. – Már itt vannak.

Szélesen rám vigyorgott.

– Tervezel tiltakozni? – kérdezte.

– Arra mérget vehetsz, te rohadék.

Nagyot bólintva nyugtázta.

– Alrendszereink tudnak a fejleményről.

Barátnőm közben visszaszerezte a fegyverét, és a homlokát egy csomag szalvétával törölgetve jött vissza hozzánk Kerülgetnie kellett a pánikszerűen szedelőzködő és menekülő embereket.

– De hogy követhettek? Milyen kis gépről beszélt ez az izé? – töprengtem hangosan.

Aoi megvonta a vállát, a mozdulattól pedig kiesett a zsebéből valami. Ő jobban megszívta az előbb az eséssel, úgyhogy lehajoltam, hogy felvegyem neki, de megfagytam a mozdulat közben. Amit ugyanis Aoi elejtett az előbb, az egy hálózati mini-zenelejátszó volt.

Sikoly gépiesen kuncogott, megkoronázva a pillanatot.

– A csend lehullott. A miénk vagytok.

---

A Propheta Prológusa itt, az 1. fejezet pedig itt olvasható.