Kedvcsináló idézetek – Mákháború – Prológus

Még nem tudod, hogy neked való-e a Mákháború? Itt egy kis segítség, pár idézet formájában.

1.

– Ki maga? – tudakolta.

– Ülj le, Zsin! – mondta Fang bácsi.

Kinyújtotta kérges kezét, hogy egy szék felé terelje a lányt. Zsin azonnal hátat fordított, hogy elszaladjon. Fang néni megragadta a karját, és visszarángatta. Ezt egy kisebb viaskodás követte, amelynek során Fang néninek sikerült felülkerekednie Zsinen, majd a szék felé lökdöste.

– Nem fogok bordélyházba menni! – kiáltotta Zsin.

– Nem is arról van szó, te agyalágyult – teremtette le Fang néni. – Ülj le! Viselkedj tiszteletteljesen Liu cődörasszonnyal.

A kerítőnőnek a szeme sem rebbent, mintha a munkája során már sokszor meggyanúsították volna szexkereskedelemmel.

– Nagyon szerencsés lány leszel, édesem – szólalt meg. Hangja negédesen csengett. – Szeretnéd tudni, miért?

Zsin a széke peremébe kapaszkodott, és Liu cődörasszony piros száját bámulta.

– Nem.

Arra is rájött, hogy úgy viszonyul a dicsérethez, mint a függők az ópiumhoz. Minden egyes alkalommal, amikor megkapta a hízelgés újabb adagját, csak arra tudott gondolni, hogyan szerezhetne belőle még többet. A teljesítménytől részegült meg. A kudarc rosszabb volt, mint a megvonás. A jó teszteredmények csak pillanatnyi megkönnyebbülést és átmeneti büszkeséget hoztak neki – pár órán át élvezte a kitüntetettség időszakát, majd elkezdett pánikolni a következő megmérettetés miatt.

Olyan nagyon vágyott a dicséretre, hogy a csontjaiban érezte az epedezést. És a függőkhöz hasonlóan ő is mindent megtett, hogy megkapja, amit akar.

– Igazából ez valamelyest izgalmas – lelkendezett Kitaj.

– Az – felelt Zsin. – Nemsokára megszáll az ősi ellenségünk, mert megszegték azt a békeszerződést, ami két évtizeden át képes volt fenntartani a törékeny geopolitikai stabilitást. Nagyon izgalmas.

– Legalább biztosak lehetünk abban, hogy lesz állásunk – folytatta Kitaj. – Mindenki azt akarja, hogy több katonája legyen.

– Nem tudnál kevésbé nemtörődöm lenni?

– Nem tudnál kevésbé lehangoló lenni?

– Nem tudnánk gyorsabban haladni? – kérdezte az elöljáró.

Csiang hatékony harcoktató volt, még ha szokatlan módszereket is alkalmazott. Azt kérte Zsintől, hogy hosszú percekig tartsa ki a rúgásokat, amíg remegni nem kezd a lába. Lövedékeket dobált felé a fegyverállványról, hogy gyakoroltassa vele, hogyan bukjon le. Ugyanezt a gyakorlatot elvégeztette vele vakon is, de később bevallotta, hogy ezzel csak saját magát akarta szórakoztatni.

– Maga egy igazi seggfej – közölte vele Zsin. – Tudja, ugye?

– Ne húzd az időt! Gyerünk, kelj fel. Kezdjük újra.

Zsin kimerülten ejtette le maga mellé mindkét karját.

– Nem téphetünk be csak úgy? – kérdezte.

Nem értette, hogyan vihetné közelebb a főnix megszólításához ez a végeláthatatlan küzdelem.

– Nem, nem téphetünk be csak úgy – felelt Altan, majd ismét megbökte a lányt. – Lusta vagy.

Alig tértek rá az ösvényre, amikor belebotlottak Csünbe, aki a tanoncaival együtt épp visszafelé tartott egy városi őrjáratról.

– Ó! A félnótás és a paraszt. – Csün lelassított, majd megállt. Tanoncai kissé gyanakvónak tűntek, mintha már korábban is tanúi lettek volna hasonló találkozásoknak. – Mégis merre sétáltok ezen a szép délutánon?

– Háború van – mondta Kitaj. – És magát éppen kimenekítik, mert isten tudja, miért, de fontosnak tartják az ország túlélése szempontjából. Szóval végezze a munkáját. Nyugtassa meg az embereket. Segítsen nekünk fenntartani a rendet. Kurvára ne a teáskannáit pakolássztassa.

A lány hálás volt Kitaj hűségéért, de elképedt a többi diák kegyetlenségén. Úgy tűnt, vége-hossza nincs azoknak a dolgoknak, amikkel Zsint csúfolni lehet: sötét bőr, alacsony származás, vidéki akcentus. Ez idegesítette Zsint, de le tudta rázni magáról a gúnyos piszkálódásokat – egészen addig, amíg az osztálytársai vihogni nem kezdtek minden egyes megszólalásakor.

– Annyira más a kiejtésem? – tudakolta Kitajtól.

– Már javul. Csak próbáld meg jobban megpörgetni a szavak végét. Ejtsd rövidebben a magánhangzókat. És tegyél egy r-t oda, ahol nem is lenne helye. Ez a főszabály.

– Er. Errr. – Zsin torokhangokat adott ki magából. – Miért jó a szinegardiaknak, ha úgy beszélnek, mint a kérődző kecskék?

– A hatalom határozza meg, mi elfogadható, és mi nem – elmélkedett Kitaj. – Lefogadom, hogy ha Tikaniban lenne a főváros, akkor mindenkinek olyan sötét lenne a bőre, mint a fák kérge.

Hunyorított a szemével, hogy jobban tudjon összpontosítani. Tudta, hogy ostobán fest, de megint szédelgett, és ennek csak a hunyorgással tudott véget vetni. Egyszerre rázta a hideg és kerülgették a hőhullámok. Három napja nem aludt. Semmi mást nem akart, csak bezuhanni az ágyába, ám plusz egy óra magolás többet ért egy óra alvásnál.

– Ez nem a hét alapelv egyike… várjunk csak, vagy mégis? Nem, oké: az ember a körülmények kedvező alakulása szerint módosítsa a terveit…?

Kitaj ingatta a fejét.

– Az a tizenhetedik rendelkezés.

Zsin hangosan káromkodott, és az öklével masszírozta a homlokát.

– Azon tűnődöm, hogy csináljátok – elmélkedett Kitaj. – Mármint, tudod, amikor úgy igazán megpróbáltok emlékezni valamire. Olyan nehéz lehet az életetek.

– Ezzel az ecsettel foglak kinyírni – morgott Zsin.

– Szun-ce függeléke másról sem szól, mint arról, hogy ha valaminek puha a vége, az nem jó fegyvernek. Nem olvastad el a kiegészítő anyagokat?

– Csendet! – teremtette le őket a velük szemben lévő asztalnál ülő Venka.

Kitaj lebukott, hogy Venka ne lássa, majd rávigyorgott Zsinre.

10.

– Fejtsd ki nekem, miről tanulunk! – kérte Csiang. – Mi az a hiedelemvilág?

Zsin pislogott. Abban reménykedett, hogy inkább a tanár fog beszélni neki erről.

A szünet alatt nagyon sokszor próbálta észérvekkel megmagyarázni magának, miért választotta a hiedelemvilágot, de csak homályos, parttalan közhelyekkel tudott előhozakodni.

Végül azzal a válasszal állt elő, hogy a megérzésére hagyatkozott. Egy olyan igazságra, amelyet bár ő maga tudott, senki másnak nem fedhetett volna fel. Azért tanult hiedelemvilágot, mert tudta, hogy Csiang rá tudott kapcsolódni valamilyen erőre, valami valódira és titokzatosra. Mert ő ugyanezt az erőt tapasztalta meg a bajnokság napján. Mert felemésztette a tűz, mert látta vörösbe fordulni a világot, elvesztette az uralmat maga felett, majd az az ember mentette meg, akit az iskolában mindenki más bolondnak tartott.

Látta a lepel másik oldalát, és olyan nagyra duzzadt a kíváncsisága, hogy beleőrült volna, ha nem tudja meg, mi történt vele.

Ez nem jelentette azt, hogy halvány sejtelme is lett volna arról, mit csinál.

– Egy rakás furcsaság. A nagyon furcsa dolgokról tanulunk.

Csiang szemöldöke felszaladt.

– Milyen világos megfogalmazás.

– Nem tudom – folytatta a lány. – Csak azért vagyok itt, hogy magával tanuljak. Amiatt, ami a bajnokságon történt. Igazából nem tudom, mibe ártom bele magam.

– Ó, dehogynem. – Csiang felemelte a mutatóujját, és a hegyével megérintett egy pontot a lány homlokán, pontosan a két szeme között. Azt a pontot, amellyel lecsendesítette benne a tüzet. – A tudatalattid mélyén tudod a dolgok igazát.

– Azt akartam, hogy…

– Tudni akartad, mi történt veled a bajnokságon. – Csiang oldalra biccentette a fejét. – Elmondom, mi történt: megszólítottál egy istent, és az isten válaszolt.

Zsin gúnyos arcot vágott. Már megint az istenek? Az egész szünet alatt abban reménykedett, válaszokat fog kapni, azt hitte, amikor visszatér, Csiang mindent tisztázni fog, ám most még jobban összezavarodott, mint korábban.