Az elmúlt héten minden figyelmünket R. F. Kuang magyarul nemrég debütáló fantasy regényének szenteltük, ami a Mákháború címet viseli. A hét utózöngéjeként íme egy interjúfordítás a szerzővel, aki beavat minket a kutatási folyamatába is, többek között.

Melyik karakter született meg először a fejedben? Kinek volt a legerősebb a hangja írás közben?

Igazság szerint Nö-csa hamarabb jött mint Zsin. Eredetileg az volt a terv, hogy az ő szemszögéből fogom írni a történetet, de Zsin személyisége mellett mindenki más eltörpült. Kettejükön kívül még Csiang volt nagy kedvenc, őt volt a legkönnyebb írni. Különös módon, ő a leglogikusabb az összes szereplő közül.

Miben reménykedsz, mit visznek magukkal azok az olvasók, akik képesek megemészteni ezt a nehéz regényt és átrágják magukat rajta?

Azt, hogy a történelem ciklikusan mozog, a drog meg káros.

Milyen volt a kutatási folyamat?

Nagyjából ugyanolyan, mintha egy egyetemi papírhoz végeztem volna kutatást, azt leszámítva, hogy nem kellett lehivatkoznom és kitalálhattam dolgokat csak úgy menet közben. Iris Chang The Rape of Nanking című könyvével kezdtem, ami nagy hatással volt a morális vetületre. A második világháborús kínai történelemről szóló könyvek közül Frank Dikotter, Peter Harmsen, Hans van de Ven munkái is a kezem ügyébe kerültek, többek között. Szerettem ezen a könyvön dolgozni, mert annyi forrást tudtam hasznosítani különböző történelmi korszakokból. Például, világépítésnél a Szung dinasztia korabeli információkat vettem alapul, holott a regényem a huszadik században játszódik.

Volt bármi olyasmi, ami meglepett a kutatásod során? Illetve volt olyan jelenet/információ, amit mindenképp bele akartál fűzni a regénybe, de aztán mégis ki kellett szerkeszteni?

A 731-es egység borzalmai okoztak néhány álmatlan éjszakát. Jó néhány olyan jelenetem volt megírva, ahol mélyebben belemegyek abba, mi is zajlott abban a kutatási laborban, de ezek végül nem kerültek bele a végső verzióba, hogy ne lassítsák le a cselekményt. Talán jobb is így, azok a fejezetek így is éppen elég nehezen emészthetők.

A Mákháború egy elég brutális regény. Véleményed szerint miért szükséges megjeleníteni a háború borzalmait a fikcióban úgy általában, és a Mákháborúban specifikusan?

Bizonyos részeit a könyvnek nagyon nehéz lehet olvasni. Nehéz volt írni is. Legalább egy olyan olvasóról tudok, aki félbehagyta, mert a nemi erőszakról szóló leírások túl soknak bizonyultak a számára és egyáltalán nem hibáztatom őt ezért.

Ennek ellenére, nagyon nem értek egyet azzal a nézőponttal, hogy ki kellene kozmetikáznunk az erőszakról szóló groteszk leírásokat, legyen az szexuális természetű, vagy bármilyen más. Többen hangoztatják, hogy a fantasy írók leállhatnának már azzal, hogy „nemi erőszakot használjanak fel a cselekmény előre lendítésére” mert ez már maradi (és elég gyakran daliás lovag szerepben tetszelgő feminista férfi írók teszik ezeket a megállapításokat.) Ez az érvelés maximum annyiban jogos, hogy próbálja felhívni a figyelmet a nők tárgyiasítására.

Viszont úgy gondolom, hogy teljes mértékben elmarasztani a nemi erőszakot mint fontos elemét a cselekménynek rendkívül szűklátókörű magatartás. A Mákháború esetében, óhatatlanul is előre hajtja a cselekményt, mert így történt. A The Rape of Nanjingban leírt események megtörténtek, az emberek egyszerűen csak nem tudnak róla. A háború alatti nemi erőszak a brutális valóság nagyon sok nő számára a világon, és a huszadik századi háborúk sebei nem csak történelemnek számítanak, hanem élő emlékezetnek. Ezek a történeteket senki nem meséli el, mert nem fehér nőkről szólnak.

Ahhoz képest, hogy mennyi antihőssel találkozunk, antihősnőből már annyival kevesebb akad. Ennek ellenére, Zsin fantasztikus antihősnő lett. Mi vezetett ahhoz a döntéshez, hogy a Mákháborúnak egy antihős női főszereplőt alkoss meg?

Zsin nem hősies, mert a Mákháború trilógia sem egy hősies történet, hanem egy epikus tragédia. Azért kezdtem el írni ezt a könyvet, mert meg akartam érteni, hogyan válnak hétköznapi emberek – nem a szociopatákról van szó, mert az egy elég unalmas magyarázat – képessé ilyen borzalmas bűntettekre. Hogy lesz valakiből egy megalomániás diktátor, aki simán lemészárol milliókat a saját népéből? Minek kell megtörnie egy emberben ahhoz, hogy eljusson erre a pontra? Ha Zsin történetét Mao Ce-Tung életútjának újrameséléseként olvassuk, elég sok párhuzam nyilvánvalóvá válik.

De persze a főgonoszoknak is megvan a saját történetük, és ami Zsin szemszögét illeti, minden lépése abszolút és teljes mértékben szükséges volt az adott körülmények között. Szerintem Mao hasonlóan tekinthetett vissza a saját tetteire, és ez a fajta érzelmi eltávolodás teljesen lenyűgöz.

Források:
https://www.thecowl.com/arts-entertainment/on-writing-the-poppy-war-an-interview-with-r-f-kuang
https://theillustratedpage.net/2018/04/20/author-interview-r-f-kuang/