Magyar hetünk keretében felkerestük Eszes Rita írónőt, aki előásott néhány rejtett kincset a laptopja mélyéről. Úgyhogy Illangók rajongók figyelem, íme egy kivágott jelenet a második könyvből, ami a Perkák címet viseli!

Az írónő jegyzete a részlethez

Amikor a Perkákat (Illangók 2.) elkezdtem írni, szerettem volna a regényben felbukkanó illangó-uralkodóknak minden fejezet elején adni egy saját nézőpontot. Egyrészt, hogy jobban megismerhessék őket az olvasók, másrészt, mert így a nevüket viselték volna címként az egyes fejezetek – és a különleges neveket és fejezet címeket nagyon sokan szerették az első kötetnél.

Később rájöttem, hogy a sok nézőponttal túlbonyolítom a történetet, ezért kivettem őket. De az eredeti verzió így indult volna, a Dés nevű illangó-uralkodó szemszögéből.

---

1958. július 18.

– Engedj be, Polli, engedj be! Nyisd ki azt a rohadt kaput!

A dörömbölés egy pillanatra sem szünetelt, még ha a hang időnként el is csuklott. Dés igyekezett úgy csinálni, mintha az egészből nem venne észre semmit, és az ablaküvegre is felkúszó borostyánra függesztette a tekintetét. A növény úgy fojtogatta a házat, mint őt az a műszálas pulóver, amibe belebújtatták, mondván, ne keltsen feltűnést. A viszketős szövetnadrágja pedig fanyar olajszagot árasztott. Talán valami munkásemberről rángatta le Tartod ezt a hacukát? Bezzeg ő nem követte a kellemetlen divatot. Kilógott a sorból, ahogy mindig, de hát Déva kedvence sosem tartotta be a szabályokat.

– Komolyan ilyeneket hordanak manapság az emberek? – kérdezte Dés, és meghúzgálta pulóverének szűkre szabott nyakát. Óvatosan végig futtatta a szemét Apollónia szobormerev testén, aztán félrekapta a pillantását. A nő egy szóval sem panaszkodott, pedig neki az egész lábszára, ami kilátszott a szoknyája alól, nejlonba volt csomagolva.

A levegő érezhetően megtelt feszültséggel, épp a legrosszabbkor. Diplomácia, politika, ehhez tiszta fej kellett volna, erre ő meg emberek személyes drámájába keveredett. És nagyon úgy tűnt, semmire sem fognak jutni az ügyében, ami miatt érkezett, ha ezt nem oldják meg először.

A puffanások egyre erőteljesebben szóltak. A férfi már vállal ugrott neki az ajtónak.

– Ennek teljesen elment az esze. Kimegyek! – jelentette be Apollónia határozottan. Két kezét ugrásra készen támasztotta az asztal szélén, de kivárt, és belenézett maga előtt a sötétbe. Egyenes háttal ült a széken, kontya olyan szigorúan feszült a tarkóján, hogy egyetlen hajszál sem merészelt kioldódni belőle. Mint a jó katona, az is engedélyre várt. Dés szinte megsajnálta, bár alig ismerte, mégsem engedhetett.

– Nem lehet. Ha részegen randalírozva csend háborít, csak tegye! Semmi szükség rá, hogy te is belekeveredj. Nem olyan időket élünk.

 Az asztalon pislákoló magányos gyertya fénye meglibbent, ahogy a túlsó végen hintázó szék visszacsapódott a földre, és Tartod mellé dobta eddig felrakott lábait. Még mindig hallgatott, de felállt, és odasétált az ő Pollija háta mögé. Vállára tette a kezét, és a másik nő hálásan kapott utána, hogy megszoríthassa. Désnek csak akkor tűnt fel, hogy egyforma gyűrűt viselnek.

– Ugyan már, ki hallaná meg az erdő közepén? – próbálkozott tovább Apollónia reménykedve. – Különben is, egyelőre ez még az én birtokom! Megharcoltam érte. – Az utolsó mondatot dacosan tette hozzá. Tartod szája megfeszült, akár az övé, és arcán tükröződött a másik nő minden fájdalma. Dés fáradtan felsóhajtott, ahogy az emberektől is látta. Ha Tartod egy szót sem szólt, ő akkor is úgy érezte, mindkettőjükkel meg kell harcolnia.

– Nem sokáig van már itt enyém, meg tiéd – válaszolta nekik fakó hangon. – Inkább azon kéne gondolkodnunk, amiért jöttem. Az államosítások hamarosan ide is elérnek. A tanácsot az érdekli, hogyan védjük meg az átjárót, ha ez a hely a senki földje lesz megint. Sajnálom, hogy nekem kell ilyenekkel zaklassalak…

Apollónia még jobban kihúzta magát.

– A családom elment, a lovardát elvették. A magyarok árulónak, a románok idegennek tartanak. Úgy éljek, másról már nem mondok le! Megnyugtathatod a tanácsot.

Dés furcsa késztetést érzett, hogy megvigasztalja, de nem igazán tudta, hogyan tegye. Vannak emberek, akiknek másoknál jóval többet kell cipelniük.

– Ötven év múlva az egész csak rossz álomnak fog tűnni – mondta ügyetlenül. – Visszakapsz mindent és hazajönnek, akik elmentek.

– Mit tudtok ti az időről? Ötven év… az egész életem. És ebben a pillanatban nem bírnék el még egy veszteséget.

– Polli, háromig számolok, és ha nem jössz ki, én felmászok! – hallatszódott kintről.

– Ezt már nem lehet elviselni! A végén még megöli magát! – Apollónia felugrott, és végigsimított a szoknyáján. Először fordult Tartod felé. – Beszélj vele te!

– Hogy én? – Felháborodás vagy kétségbeesés volt-e a hangjában, Dés nem tudta eldönteni. – Majd inkább ő! Elintézi, hogy soha többé ne jöjjön ide szaglászni. Beszél vele, mint férfi a férfivel. Ez talán nem diplomáciai feladat? Hiszen ezért van itt!

– Ez családi ügy! – esdekelt Apollónia. Tartod nem válaszolt. Farkasszemet néztek egymással, bár a sötétben mindkettőjük arca megfejthetetlen maradt.

 Olyan lehetetlen és kínos volt az egész, de Dés azért kelletlenül felállt. Mint férfi, a férfivel, ismételgette magában. Ahogy a nők meghagyták. Tartodnak végül is igaza volt, ittléte minden percéről úgyis be kell számolnia a többi uralkodónak. Mégis úgy érezte, ez valamiféle édes bosszú a lány részéről. Mindig is utálta, ha beleszólnak a munkájába. És nála talán csak Dés érezte magát elveszettebbnek az emberekkel való kommunikációban.

– Várj, elkísérlek! – szólalt meg végül Tartod, olyan hangon, mint a gyerek, aki beletörődött, hogy mégis meg kell írnia a leckéjét. Dés Déva körül látott már ilyet. Ő szerette nagyon a gyerekeket. – Csinálom én, elég, ha figyelsz. Majd te leszel a testőröm. – Mintha szüksége lett volna rá. Minden lépésénél megcsörrent a derekára kötött kard. Apollónia gyengéden utána nyúlt és megérintette a csuklóját.

– Nem hagynád ez egyszer azt itt? A kedvemért.

Tartod felmordult, de a kard hangos csörrenéssel a földre zuhant. Apollónia halványan elmosolyodott. Dés pedig akkor úgy döntött, ebben a furcsa világban talán tényleg jobb lesz, ha inkább csak figyel.

 Olyan hang nélkül tűntek fel a kapunyílásban, mint akik csak mellékesen járnak arra. A levegőt betöltötte az édeskés izzadtsággal keveredő alkoholszag, és Dés fintorogva az orra alá emelte két ujját. Aztán inkább nem vett több levegőt, csak keresztbe fonta a mellén a karját, és megállt Tartod mögött pár méterrel, ahogy korábban egy verőlegénytől látta.

Az addig teátrálisan ordítozó Forrás Miklós épp nekiveselkedett, és nagyokat szusszanva fogást keresett a terméskő falon, hogy elindulhasson felfelé. Tartod kivárta az első lendületes lépés megbicsaklását és a szitkozódó földet érést, csak utána szólalt meg.

– Elszánt ember vagy, meg kell hagyni. Ezt az egyet a javadra írhatjuk. – A férfi nem is lepődött meg, nem is nézett rájuk. – Mégis mit akarsz egy nálad tizenöt évvel idősebb vénkisasszonytól? Ő 38, te meg 23, és ha jól számolom, pontosan háromszor kosarazott ki.

Ez a mondat szinte még Désnek is fájt. Ha az emberi érzéseket nem is, a szerelmes férfiét ismerte. Egy pillanatra most is csomóba húzódott benne a fény, aztán az egész elengedett. Elvégre volt ideje megtanulni együtt élni a tilalommal. Tartod persze szokás szerint nem érzékelte, hogy göröngyös talajra tévedt. Csak értetlenül összeráncolta a homlokát, mint aki számításokat végez, amelyek sehogy sem akarják kiadni az eredményt.

– Ráadásul kisasszony, még ha vén is, te meg mi vagy? Egy közönséges béres.

Miklós ellépett a faltól, és végre rájuk emelte a tekintetét. Dést csak egy pillanatig méltatta figyelemre, de Tartodon hosszan elidőzött a szeme. Látszott, hogy meg tudná ölni minden egyes szaváért. Még az a helyzet is elfogadható volt számára, hogy ha a lánynak nekimegy, a védelmezőjével is számolnia kell.

Dés addigra már megbánta, hogy elfogadta a szereposztást. Csak a járatlansága miatt feledkezett meg róla, hogy ebben a világban és korban akár semmibe is vehette volna a nők diktátumait, de közbeszólni már túl késő volt. Tartod tovább keresgélte észszerűen barátságosnak vélt hangját a lesajnáló helyett.

– Én nem tudom, komám, nem vagyok szakértő, de múlt hónapban volt az esküvőd, komolyan így akarsz nekivágni?

– Úgy beszélsz, mint egy férfi. Úgy öltözöl, mint egy férfi. Még kocsmázni is úgy kocsmázol, mint egy férfi. És egyesek szerint más dolgokban is olyan vagy, mint egy férfi – fújtatott Miklós.

Tartodból kibuggyant a nevetés, és megvonta a vállát Dés felé, mielőtt válaszolt volna.

– Te komolyan azt gondolod, hogy velem kell megküzdened Apollónia kegyeiért?

Miklóst csak egy pillanatra bizonytalanította el a másik férfi jelenléte.

– A házában bujkálsz, csak ritkán mutatkozol, de ha mellette vagy, úgy vigyázod, mint egy árnyék! – erősködött. Tartod mérlegelve a dolgokat bólintott.

– Szóval verekedni akarsz. Azért jöttél, hogy ellássa a bajod egy lány.

– Nem vagy te lány! Nem tudom még, mifélék vagytok, de nem holmi közönséges emberek!

Na, jó, itt a határ. Ennek véget kell vetni. Dés oldalra lépett, hogy elzárja a férfi elől a menekülés útját. Ha Tartod kezéből kicsúsznak a dolgok, márpedig nagyon úgy tűnt, hogy kicsúsznak, nem engedhetik el az embert. Akkor sem, ha részeg és összevissza beszél. Akkor sem, ha másnapra elfelejti az egészet.

De Tartod felemelte a kezét és arcátlanul türelemre intette Dést. Elgondolkodva megroppantotta mindkét irányba a nyakát, mintha legalábbis csontjai volnának.

– Hát jó. Szerencsédre épp kedvem van hozzád. Ha én nyerek, többet nem háborgatod a nagyságos asszonyt.

– Ha pedig én, akkor készíttetsz nekem egy boszorkánygyűrűt!

Hogy mégis mit?! Dés el sem akarta hinni, amit hallott. Tartod újra nevetett, de ő így is látta átsuhanni rajta a megdöbbenést. Kétségkívül nem szokták emberek ilyen alaposan meglepni, de azért nem esett ki a szerepéből.

– Miféle gyűrűről beszélsz, te szerencsétlen? – kérdezte megvetően.

– Tudom, amit tudok! Láttalak! A nyomodba szegődtem, mert az én Pollim bizony sejteni engedte, hogy más lappang az elutasítása mögött, mint a kora! Megvezethettek egy egész falut, de engem bizony nem! Nem tudom, mi az, amit műveltetek azzal a másikkal, de vajákosság volt, annyi bizonyos!

Tartod kicsit bosszúsan az emeleti ablak felé pillantott, és hüvelykujjával megpiszkálta a gyűrűt a kezén. Azt, amit már Dés is észrevett, és ami éppen olyan volt, mint Apollóniáé.

Az illangó egyre jobban aggódott, mi mindennek kell majd állnia abban a jelentésben a lényeg helyett. Tudni sem akart az egészről. Csak a Dévához fűződő érzései miatt nem szólt eddig egyetlen szót sem, de kétségkívül túl szabadjára engedték ezt a lányt.

– Ez Rabsonnéval kapcsolatos, hozzánk semmi köze – fordult felé Tartod halkan.

Dés bosszúsan bólintott. Végül is, amíg nem az átjáróhoz és az illangókhoz van köze, talán tényleg nem érdekes, miket művel a rokonaival. Akár a boszorkánnyal, akár ezzel az embernővel teszi. Micsoda faramuci társaság!

Tartod visszafordult Miklóshoz.

– Tetszel nekem, nem bánom. Ha én nyerek, többet nem háborgatod a nagyságos asszonyt, és ha kérek valamit, hűen szolgálsz majd – egészítette ki korábbi követelését. – Megváltoztak errefelé a dolgok, Polli helyzete pedig bizonytalan. Jó, ha van egy észrevétlen és megbízható fülem az emberek között. Így bizonyára leszel olyan szerencsés, hogy megtudhatsz majd ezt-azt arról is, ami olyan nagyon érdekel itt a ház körül.

Dés egy lépéssel hátrébb húzódott. Ez ügyes mentés volt Tartod részéről a férfi javára. Vajon tényleg csak a haszna miatt vagy más is volt mögötte? Vajon bárki megkedveli az embereket, ha eleget időzik közöttük? Dés abban a pillanatban elhatározta, hogy ezt egyszer feltétlenül ki kell próbálnia.

– És ha nem nyersz? – gyanakodott a felemás ajánlat hallatán Miklós.

– Bár nem tudod, mit kérsz, de megkapod az ostoba gyűrűdet. – Tartod kerülte a másik illangó tekintetét, úgy hadarta egyre indulatosabban a szavakat. – Felhúzhatod a jegygyűrűd mellé, hogy aztán soha ne tudd elfeledni, akiért épp bolondot csinálsz magadból. Érezheted kevéske örömét és megannyi bánatát, a fájdalmát és minden vállát nyomó terhet, amit csak akarsz. Megpróbálhatod megmenteni azt, aki nem akarja, és nyomorulttá teheted összes hátralévő napodat, ha ez minden vágyad. – Az ablakból tétova „ne” hallatszott, mire Tartod széttárta a kezét és folytatta az előadást. – Nők! Általában nem tudják, mit is akarnak igazán – és könnyedén elhajolt az első felé érkező ütés elől.

Dés önkéntelenül megtapogatta az állát, ahogy felismerte, mennyire fájni fog ennek a férfinak, hogy Tartod éppen megmenti az életét. És valóban, rá nem is volt hozzá szükség.

---