A Magyar Írók hete keretében folytatjuk már jól megszokott rovatunkat, ahol írókat kérdezünk könyvmolyproblémákról. Ezúttal Eszes Rita, a Rókatündér és az Illangók szerzője osztja meg velünk az ő listáját. Ezúton is köszönjük a közreműködést!

Azt ugyan nem tudom, hogy a könyvmoly problémáim mennyire írósak és az írós problémáim mennyire könyvmolyosak, de vannak problémáim, az tuti. Rita vagyok és bookaholic.

1. Amikor kölcsönkérnek tőlem egy könyvet…

Izzadok, tikkelek, hápogok. Nem szeretem…

Ez olyan, mintha a gyerekemet akarná elvinni nyaralni valaki, aki nem ismeri eléggé. Félek, hogy szegény nem érzi majd komfortosan magát, nem tudja rendesen kifejezni az ottléte alatt, hogy mit szeretne. Olyan kicsi még…

Gyerekből az egyszerűség kedvéért egy, könyvből viszont sok van itthon, úgyhogy utóbbi esetben akár fel is írhatnám, hogy mit vittek el tőlem, ahogy sokan mások is teszik. De nekem nincs szükségem erre! Ha ugyanis a könyvnek van kedve elmenni otthonról, én nem felejtek, amíg haza nem tér. Őrlődöm! Látom a helyét a polcon, ott a lyuk, a többi könyv mellette bánatosan összeborul, úgyhogy avatatlan szemlélő talán azt gondolhatná, hogy ez nem könyvmoly és nem is írós, hanem pedantériás probléma. De elárulom, hogy egyáltalán nem vagyok ilyen rendszerető a többi holmimmal. Viszont el tudom mondani a könyvespolcom tartalmát fejből. Balról jobbra, lentről fel és visszafelé irányban is.

És ha már belekezdtem a vallomásba, azt is elárulom, hogy a férjem éjjeliszekrényéről is gyakran visszalopom a könyveket a polcra, ha úgy találom, hogy túl sokáig olvassa őket és hiányoznak a helyükről. Ez van.

2. Amikor nekiállok olvasni…

Szóval mivel a könyvnek a polcon a helye, továbbá a szereplőket sem lehet csak úgy, izgalmas pillanatokban cserben hagyni vagy tovább nyújtani a szenvedésüket, az én kötelességem az, hogy gyorsan a végére érjek egy történetnek. Fejezetvégek? Ugyan, hagyjuk már! A könyvek azért vannak, hogy kiolvassák őket! Szóval, ez meg talán türelmetlenségi problémának tűnhet, de tévedés! Ez valójában misszió. Te talán örülnél neki, ha valaki elrendezhetné számodra a régóta vágyott szerelmeddel való beteljesülést, de azt mondaná, „áhh, majd inkább holnap”? Vagy simán nyugtázná, hogy megmenekültél a sárkánnyal vívott élet-halál harcból és lefeküdne aludni, mert az már kevésbé izgatná, hogy ez milyen vágásokat ejtett a lelkeden és hogyan változtatta meg a világképed? Na, ugye, hogy könyvet olvasni felelősség! Nem hagyhatjuk ott, csak úgy menet közben a szereplőket! Ha engem egy könyv megszólít, akkor hajnali háromig is hajlandó vagyok fent maradni, hogy minden elrendeződjön. Vagy négyig. Esetleg ötig.

Sajnos korral jár, hogy az ember egyre lassabban regenerálódik az éjszakázások utáni másnapokból. Ezért ahogy egy ideje már hétköznap sem járok bulizni, ugyanúgy csak novellákat olvasok, ha tudom, hogy másnap korán kell kelnem.

Ja, és ide tartozik, hogy olvasóként kikészít a függővég. Íróként meg tele vagyok lelkifurdalással, amiért belekezdtem egy trilógiába…

3. Amikor szeretnék vitázni…

Imádok könyvekről vitázni, hiszen mi másért is olvasnék, ha nem azért, hogy utána kibeszélhessem a lapok között felbukkanó kis képzeletbeli barátaimat? (Oké, tartozok nekik azzal, hogy végig kövessem a sorsukat és ezzel gyorsan kihúzzam őket a bajból, na de hogy utána még kussoljak is? Jó vicc, nyilván az orruk alá dörgölöm a ballépéseiket, ha már egész éjjel ébren tartottak!) Természetesen a saját karaktereimmel különleges kapcsolatom van, nyilván, mert ha untatnának, simán kihagynám őket a könyvből. De attól még szívesen vitáznék róluk, mert ahogy egy regény, úgy egy beszélgetés is akkor érdekes szerintem, ha nem ért mindenki, mindig, mindenben egyet.

Viszont íróként vagy a pozitív vélemények jutnak el hozzám vagy ha látom is a negatívakat… hát, azokra nem illik reagálni. Ez egyébként érthető, az olvasók nem feltétlenül akarnak egy íróval társalogni arról, ami nem tetszett nekik, és én sem szeretném, ha akár mentegetőzésnek, akár támadásnak élné meg valaki, hogy esetleg válaszolok. Szóval jogos, az író ne fecserésszen, hanem menjen vissza a kis szobájába, aztán írjon.  Az olvasókkal való üzengetés nem írás. De ha valakinek kedve lenne, én nagyon szívesen…

4. Amikor meg akarom menteni a környezetet…

Vegetáriánus vagyok. A háztartásunkban most már több, mint egy évtizede nem használunk semmilyen állatkísérletes vagy természetkárosító kozmetikumot és tisztítószert. Évekkel ezelőtt leszoktam a dohányzásról, igyekszem ritkán autózni és fújok a műanyagokra meg a túlfogyasztásra. A háziállatunk egy szabadon közlekedő és rongáló nyúl, aki azt sem tudja, mi az a ketrec… szóval értitek a lényeget.

És akkor itt van, hogy a könyvek miatt kivágják a fákat. Ez amúgy tényleg egy rettenetesen fájó pont. Van e-könyv olvasóm, nem zavar, hogy nincs szaga, az jobban, hogy kevésbé érzem, hol járok a történetben (de mit számít ez annak, aki úgyis egyben olvassa el). Vannak könyveim újrahasznosított papírból, de sajnos nem ismerem az okát, hogy miért nem ez az elterjedtebb, mint a sima verzió (főleg úgy, hogy sem sötétebbnek, sem rosszabb minőségűnek nem látom a környezetbarát megoldást). Mindenesetre, amikor eljön az a nap, hogy az én könyveim is e-ben vagy újra-papíron fognak megjelenni, akkor nagyon boldog és elégedett leszek. Addig meg örülhetek, hogy nem milliós példányszámban fogynak az írásaim és kevesebb fát vágnak ki miattuk.

5. Amikor felfedezem az életben a dramaturgiát…

Mindig figyeltem az élet apró érdekességeit, a furcsa egybeeséseket, a törvényszerűségeket, a véletlenszerű ismétlődéseket… és hát igen, nem csak a saját életemben, a környezetemében is. Igaz a hír, hogy az írók néha beleírnak valós eseményeket a történeteikbe.

Vagy embereket. Aztán megölik őket.

Eddig még mindig sikerült annyit alakítanom mindenen, hogy senki nem azonosította be magát (és hát, ja, mire nem jók a külföldi kapcsolatok, és hogy nem mindenki tud magyarul olvasni, háháháhá), de bizony van két olyan sztori is a fejemben, amit még azért nem írtam meg, mert attól tartok, hogy elkerülhetetlen lenne, hogy a szereplők magukra ismerjenek. Aztán elkezdjenek nyávogni. Tulajdonképpen számomra döbbenetes, hogy vannak olyan önző emberek, akik sajnálják életük intim részleteteit megosztani vadidegenekkel…

6. Amikor rendet raknék…

Ezzel az utolsó ponttal visszakanyarodnék az elsőhöz. Szeretem a rendezett könyvespolcokat, amin jól érzik magukat a könyvek. Nem csak otthon, másoknál is. Sőt, nem csak mások lakásában, hanem máshol is. Szivárvány színű könyvespolc? Na, jó… Hogy a fantasztikum összekeveredjen a reállal? Hogy ne egymás mellett álljanak ugyanannak az írónak a könyvei? És még a zsánerek is átjárjanak egymáshoz? Igen, megmondom, így egyetlen zsáner marad: a HORROR!

Hogy kényszeres lennék? Dehogy! Viszont, ha véletlenül láttok egy nőt civil ruhában könyvespolcot rendezni az IKEA-ban, random fogorvosi rendelőkben vagy eldugott kis kávézókban, akkor az valószínűleg én volnék.

---