Ez a könyv annyira megfoghatatlan, rabulejtő. Nagyon nehezen találom a szavakat most, amikor belefogok az értékelésbe. Nem is hiszem, hogy sikerül átadnom, azt az érzést, hangulatot, amit a könyv magában rejt.

Így kérlek, bocsássatok meg, de hogy érezzétek a regény lelkületét egy hasonlattal kell kezdenem.

Ez a könyv egy kavics. 

Mit látunk?
A kavics színét, formáját. Van-e rajta dudor vagy mélyedés, esetleg a kő fajtáját is megállapíthatjuk, ha értünk hozzá.
De ha valaki figyelmes, akkor hallja, hogy a kavics mesél. Erin Morgenstern pedig egyike ezeknek a figyelmes embereknek. Mert ő hallja, mit suttog a kis kavics.

A kis kavics régebben egy nagy sziklaszirthez tartozott, egyik oldalon belekapaszkodott az anyaföldbe, másikon pedig a tenger ostromolta. Reggel köszönt a napnak, éjszaka pedig a csillagok és a hold volt a társasága. Majd a tenger kitartó munkájának köszönhetően, szépen lassan elkezdett mállani, darabjaira bomlani. Végül egy hangos csattanással belezuhant a tengerbe. Ezután sokáig nem találkozott se a nappal, sem a csillagokkal vagy a holddal. A tenger lett az egyetlen társasága. Ő viszont nem gyengéd szerető. A szirtet szaggatta, görgette, dobálta, míg darabjaira nem hullott. Szétszakadt, részeire bomlott. A darabjai aztán külön életre keltek, a történetüknek mind közös volt a kezdete, de más a vége. Mindegyik más felé tartott, még kisebbek lettek, vagy megmaradtak nagyobbnak. A tenger némelyeket homokká őrölte, másoknak megkegyelmezett. Legömbölyítette éleiket, simává csiszolta a felszínüket. Egyik egy kislánynál kötött ki, aki aztán kincsként őrizte ládikájában. A másik örökre a tenger fenekén maradt, és soha többé nem látta viszont a csillagokat. Volt amelyik úttá lett, sok új társsal, míg másokon növények nyíltak, ők üdvözölték újra a napot, holdat s a csillagokat.

A történet is egy kaviccsal kezdődik, amit te magad megvizsgálhatsz, aztán az írónőnek hála megismered szépen lassan a többi darab történetét is, míg el nem jutsz a sziklaszirthez, a történet elejéhez, egészéhez.
Erin Morgenstern állíthatom, hogy a történetmesélés új világát nyitotta meg előttem, amit most meg is köszönök neki! Mert egy maradandó élményt kaptam, tele mesével és lehetetlenekkel, amikben hinni kell (mert a “v” betűs szót soha nem mondjuk ki). 

Kicsi kavics, te mit tennél, ha egy könyvben magadról olvasnál?

Ezzel a felütéssel kezdi meg meséjét az írónő. Bevallom, roppant mód tetszett ezva nyitás. Nem mindennapi kérdés, az biztos.
Végre egy olyan igényes könyvet tarthattam a kezemben, aminek a szókincse is meghaladta az átlagos fantasyktól megszokottat, így igazán felüdülés volt olvasni.
Ami még nagyon tetszett benne, hogy a történet sem egy már hatszor lerágott csont, szerelmi hatszöggel és rengeteg nyafogással. Ezek a drámák általában azért alakulnak ki mert női főszereplő van benne (tudom ez kicsit gonosz a nememre nézve, de sajnos így igaz), így kellemes volt végre férfi karakter szemszögéből követni az eseményeket.

A könyv cselekménye több szálon is fut, egyrészt Zachary – szigorúan a hosszabb változat, a Zachet nem szereti – a 25 éves média szakos hallgató szemszögéből pörög a cselekmény, másrészt pedig a történetben szereplő könyvek meséit valamint egyéb kitekintések részeit olvashatjuk.

Miről is szól a regény?

Zachary talál egy könyvet a könyvtárban, aminek se írója, se címe a borítón, még a könyvtár rendszerében sem található. Ebben a rejtélyes könyvben, különböző, látszólag összefüggéstelen történetek találhatóak egy Csillagtalan Tenger nevű helyről, kalózokról, szerelemről és bánatról. Akkor kezd érdekes lenni a cselekmény, amikor Zachary megtalálja benne a saját múltjának egy darabkáját. 

Igen, erre vonatkozott a kérdésem! Mint már említettem, borzasztóan izgalmas kezdés. Úgy sejtem, hogy én is mint Zachary először leblokkolnék és azt hinném ez csak valami vicc. Igen ám, de a könyv sokkal régebbi mint ő maga, hogy szerepelhet tehát benne egy, az ő gyerekkorában megtörtént esemény, amiről egyébként sem tud senki más?

Így kezdődik el a nyomozás, ami végül elsodorja őt egy titokzatos világba. A könyvet (Édes bánatok) pedig mi is végig olvashatjuk, egy-egy Zacharys fejezet közé ékelve. Alapvetően nem szeretem a több szálon futó könyveket, kizökkent a történetből, ezzel döcögőssé és nehézkessé téve a regényt.

Itt viszont (szerencsére) nem ez történik, az egyik szál szépen hozzáad a másikhoz és inkább kitekintésként szolgál a fő cselekményből. Mint ahogy a kis kavicsok állnak össze egy nagy egésszé.

Zachary, későbbiekben Ezra, nagyon édes, kifejezetten az a csendes introvertált fajta, akinek közben hatalmas képzelőreje van és szíve. Első perctől fogva megkedveltem, főleg, hogy nem veti meg az alkoholt és inkább részesíti előnyben a szemüveget, mint a kontaktlencsét!

Szerencsére a másik két szereplő sem marad le utána.

Mirabel, a pink hajú harcos amazon. Ő az, aki rögtön felfordulást okoz, ahova csak érkezik. Mint egy igazi forgószél, kedvencem, hogy bevallása szerint egy aranytojásból bújt ki, melyet egy norvég macska melengetett tizennyolc hónapon keresztül. A macskával azóta sincsenek jóban.

Végezetül pedig Dorian, vele az elején bajban voltam, nem tudtam eldönteni, hova tegyem. Aztán azzal lopta be magát a szívembe, hogy kiderült a cipője alatt egy ötujjas lila zoknit visel. Hát ilyen zoknival, kit nem lehet azonnal  megszeretni, kérdem én?

Nagyon élveztem ezt a könyv a könyvben helyzetet, rengeteg kis információ, utalás van benne elrejtve, amikre ha felfigyeltem, külön öröm töltött el. Biztosan el fogom még olvasni, és meg vagyok róla győződve, hogy minden olvasásnál újabb és újabb részletek fognak a szemem elé kerülni, amik addig elkerülték a figyelmemet.

Felteszem újra a kérdést, ti mit tennétek egy ilyen helyzetben?

Kíváncsian várom a véleményeteket, illetve ha érdekel titeket Zachary további sorsa, akkor itt tudjátok megrendelni, az Agave Könyvek jóvoltából.