Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 544
>>Rendeld meg!<<

Zachary Ezra Rawlins egy nap rejtélyes könyvet talál az egyetemi könyvtárban. A szerelmes rabokról, kulcsgyűjtőkről és névtelen őrzőkről szóló történetek olvasása során ugyanis felfedez valami furcsát: a lapok egyszer csak a saját gyermekkorát kezdik el leírni hihetetlen pontossággal. Miközben értetlenül áll a megmagyarázhatatlan jelenség előtt, és kétségbeesetten igyekszik rájönni, hogyan örökítették meg az élete történetét, Zachary rábukkan néhány nyomra – egy méhre, egy kulcsra és egy kardra –, amelyek elvezetik egy titkos New York-i klub álarcosbáljába. Nem sokkal később pedig egy régi könyvtárban találja magát, amely mélyen a föld alatt rejtőzik, és igazi csodákat rejt.

Ezen a helyen elveszett városok vannak, és szeretők lakják, akik az idő határait átlépve az ajtórések alatt csúsztatják be egymásnak a leveleiket, miközben a halottak elfeledett történeteket suttognak. Zachary megismeri az őrzőket, akik nagy áldozatot hoztak azért, hogy megvédjék ezt a világot, akik feláldozták a szemük világát és a nyelvüket, hogy megóvják az archívumot. És találkozik azokkal is, akik el akarják pusztítani. Összefog Mirabellel, a hely elszánt, rózsaszín hajú védelmezőjével, és Doriannel, a jóképű, mezítlábas férfival, majd bejárja a kanyargós alagutakat, a félhomályos lépcsőket, a zsúfolt báltermeket és a varázslatos világ édes ízű tengerpartjait, közben pedig ráébred, hogy mit is kell tennie. Nemcsak abban a rejtélyes könyvben, hanem a saját életében is.

Köszönet a recenziós példányért az Agave Könyveknek!

Nehéz szavakba önteni a gondolataimat a Csillagtalan Tengerrel kapcsolatban, már csak azért is, mert azóta várok a megjelenésére, hogy tudomásomra jutott a létezése. Az Éjszakai cirkusz az egyik legnagyobb kedvencem, és bár mindig azt mondom, hogy nincs egy konkrét kedvenc könyvem, ha nagyon-nagyon-nagyon választanom kellene egyet, akkor az Éjszakai cirkuszra mutogatnék ujjal. Tehát nem túlzás, ha azt mondom, hogy az elvárások a plafonon voltak, a megjelenés napján meg konkrétan a székemen ugráltam.

A Csillagtalan Tenger alapjaiban teljesen más, egyáltalán nem emlékeztetett a régi kedvencemre, ám ezt egyáltalán nem negatívumként éltem meg, sőt. Ha valamihez hasonlítanom kéne, akkor a régi tündérmesék jutnak elsőre eszembe inkább: kicsit furcsa, helyenként talán hátborzongató, de alapjaiban varázslatos. Próbáltam nagyon beosztani az élményt, ezért lassan haladtam vele (elvégre mi van, ha ezzel kell kihúznom újabb nyolc évig?) és minden este olyan volt, mint amikor a dédi szövetbe kötött mesekönyvét fektettem az ölembe kiskoromban.

A Csillagtalan tenger azonban határozottan nem gyerekeknek szól. Egy szövevényes portálfantasyt kapunk, amelyben történetek fonódnak újabb történetekbe, amígnem igazzá válik az a kijelentés, ami a regény elején még olyan hihetetlennek tűnt:

“Az összes történet ugyanaz a történet.”

Talán egyesek számára frusztráló lehet, hogy az esetek túlnyomó többségében halvány lila ibolyánk sincs, hogy épp mi folyik itt (a tengeren kívül), de én kifejezetten élveztem. Olyan volt mint egy útvesztőben tévelyegni, ami annyira csodálatos, hogy a legkevésbé sem zavar, hogy fogalmad sincs, merre van a kijárat. Érdekes élmény lesz újraolvasni majd ezt a könyvet (mert erre biztosan sor fog kerülni) úgy, hogy már ismerem a nagyobb kanyarokat. Azonban meggyőződésem, hogy ez az a fajta regény, ami huszadjára is tartogat valami újat az olvasó számára.

Ami számomra különösen érdekes volt, hogy a Csillagtalan Tenger kikötője, ahova Zachary nagy nehezen megtalálja a bejáratot nem az a kikötő és könyvtár volt, amiről ő (és vele együtt mi is) az Édes Bánatokban (könyv a könyvben, ugye figyeltek?) olvasott. Még mindig gyönyörű, még mindig varázslatos, de már nem az aranykor vibráló világa várja, hanem egy melankolikusabb, üresebb verzió, ami valahogy mégis jobb és fontosabb, mert igazi és létezik, és nem csak álmodta. Furcsa kontraszt ez nemcsak a regény világában zajló álomszerűbb jelenetekkel, de a többi híres portálfantasyvel szembeállítva is: gondoljunk itt Narniára, vagy épp Alice-re Csodaországban. Azok a helyek állandóak és stabilak, még akkor is, ha a hősnek először helyre kell állítania az egyensúlyt. Tudjuk, hogy bár a kapu bezárult, a túloldalán ugyanazt a világot találjuk majd, ha újra kinyitjuk. A Csillagtalan Tengert ezzel szemben változás jellemzi: a történetnek véget kell érnie, hogy új kezdődhessen.

Maga a világfelépítés nem túl bonyolult, cserébe igen komplex szimbólumrendszert kapunk, amit viszont egyáltalán nem rágnak a szánkba.Sőt, többször is kiemelik, hogy nincs csak egy jó megoldás. Ettől pedig csak még rejtélyesebb és egyedibb lesz az élmény, hiszen megsokszorozódik annak a jelentősége, amivel amúgy is elég gyakran szembetalálkozunk: nincs két ember, aki ugyanúgy látna/tapasztalna meg egy történetet (vagy bármi mást, ha már itt tartunk).

Mindenkinek saját útja van, Mr. Rawlins. A szimbólumok nem meghatározások, csupán lehetséges értelmezések.

Az értelmezés pedig egyértelműen Zacharyn, illetve az olvasón múlik, hiszen ő sem köti az orrunkra a saját, személyes megoldását.

Zachary egyébként igazán szerethető főhős volt, bár az egész szereplőgárdát nagyon megkedveltem. E téren is üdítő változatosságnak számít ez a regény, mert rég olvastam már olyan könyvet, ahol senki nem ment kifejezetten az agyamra. Mindenki érdekes volt a maga nemében, és értettük, hogy miért teszik azt, amit.

Több szerelmi szál is felbukkan a történet(ek) folyamán, de alapvetően a háttérben maradnak és ez így is volt jól. Pusztán azért emelem ki pont ezt a részét a cselekménynek, mert több helyen olvastam/hallottam, hogy ez volt számukra a gyenge része a könyvnek, mert nem volt rendesen felépítve. Ezen a ponton ellenkeznék, mert már messziről érezni a feszültséget a karakterek között. Még írtam is SoSo-nak, aki szokásos sebesvonat módjára már rég végigrobogott a könyvön, hogy most én képzelődöm, vagy ott tényleg van valami. Ő pedig megerősített a megérzésemben. A lényeg? Én megvettem a romantikát is.

De ha már karakterek, a Gazda mellett nem mehetek el szó nélkül. Mindenkit szerettem,  de határozottan ő volt a kedvencem. Ő a könyvtár egyik állandó lakosa, és olyan szinten műveli a lesajnáló szarkazmust, amit én csak életcélként tűzhetek magam elé. Viccet félretéve, számomra ő volt az, akinek szinte hallottam a hangját a fülemben, amikor megjelent a színen, mert annyira igazinak érződött a számomra.

Allegra, a “főgonosz” (nem igazán nevezném gonosznak, inkább ellentétes érdekeket képviselőnek) szintén remekül meg volt alkotva. Ő nem az a fajta, akit imádunk utálni, inkább a “megértem, de nem értek vele egyet” kategóriába esik, amit szintén nagyon értékeltem, és remekül illett a történethez. Ha már gonoszban gondolkodunk, a csillagokra sokkal jobban nehezteltem, mint Allegrára bármikor is…. ami már csak azért is vicces, mert mint kiderült, a csillagok mi vagyunk. Ezen a ponton már csak tátani tudtam a számat, hogy egy ilyen egyszerű húzással, a könyvön áthúzódó allegóriának egy újabb rétege tárult a szemünk elé.

– Mi vagyunk a csillagok – feleli, mintha ez lenne a legtermészetesebb tény egy hasonlatokból született és tévutakat rejtő tenger kapcsán. – Mindannyian csillagporból és történetekből vagyunk.

Összességében, a Csillagtalan Tenger teljesen levett a lábamról. Soha ehhez foghatót még nem olvastam, és kétlem, hogy valaha is fogok. Történet a történetekről, hogy miért mesélünk és miért fogunk mesélni, ameddig világ a világ. Lehet, hogy nem kapsz mindenre választ, de nincs is ezzel semmi baj, hiszen a keresés maga kárpótol. Hogy kölcsönvegyem a köszöntést a könyv lapjairól: “A keresésre!”

Erin Morgenstern újra bebizonyította, hogy mekkora őstehetség. Mindkét megjelent könyve egy műremek, ami a szívemig hatol, elgondolkodtat, elvarázsol, és amik arra késztetnek, hogy én is falra festett ajtók után kutassak. Már csak abban reménykedem, hogy nem kell újabb nyolc évet várni a következőre. De ha mégis… nos, én tudom, mit fogok újraolvasni.