Fülszöveg: Mi lett volna, ha Elza és Anna nem is ismerik egymást?

Egy napon Elza lesz Arandelle királynője. Rengeteg felelősséggel és elvárással kell majd megbirkóznia, a megválaszolatlan kérdésekről nem is szólva. Vajon milyen vezető válik majd belőle? Mikor kell kérőt választania? És vajon miért él benne régóta mélyen elrejtve az érzés, hogy egy nagyon fontos része hiányzik?

Szülei váratlan halála után Elzának hamarabb kell választ találnia az életét övező számtalan kérdésre, mint remélte. A királyság egyetlen uralkodójaként magányosabbnak érzi magát, mint valaha. Amikor azonban titokzatos erők lépnek működésbe, Elza elvesztett gyermekkori emlékei kezdenek visszatérni – képek jelennek meg előtte egy hozzá nagyon hasonló kislányról. Hogy kitöltse a benne lakozó űrt, Elza embert próbáló utazásra indul jeges királyságán át, hogy visszafordítson egy szörnyű átkot …, és megtalálja Arandelle elveszett hercegnőjét.

A Sorsfordító történetek következő részében ezúttal a Jégvarázs szereplőinek sorsát ismerhetjük meg egy kicsit másképp. Az írónő egy érdekes csavart vitt bele a mesébe: a testvérpár, Elza és Anna nem ismerik egymást, születésük után elszakították őket egymástól. Szerintem ez alapból egy érdekes kiindulási alap, főleg, ha előtte már látta az olvasó a filmet, hiszen az többek között pont az ő kapcsolatukra alapoz. A sorozat első kötete után, ami Mulan történetét mutatja be, kíváncsi voltam rá, hogy Elzáék vajon milyen befejezést érdemelnek.

A borító nekem nagyon tetszik, szerintem stílusában passzol az első könyvhöz is és magához a regény „jeges” hangulatához is. Letisztult, ízléses, az egyetlen negatívum számomra talán a kékre festett él, nekem annyira nem tetszik, de a könyv világát hűen tükrözi, így ezt sem emelném ki túlzottan.

Ahogy már említettem, a történet elején Elza és Anna nem tudják, hogy testvérek, nem ismerik egymást. Elzát szülei egykeként nevelik, őt készítik fel arra, hogy haláluk után ő lehessen Arandelle királynője. Sajnos ez a szörnyű tragédia a vártnál sokkal hamarabb bekövetkezik, Elza pedig magára marad, senkire sem számíthat, senkiben nem bízhat meg. Ekkor kezdi el titokzatos erejét felfedezni és azt érezni, hogy még sincs egyedül. Anna Arandelle közelében él egy kis faluban a nevelőszüleivel. Habár szerető családban nő fel, és egy oka sem lehet a panaszra, mégis titkon arról álmodozik, hogy egyszer majd a királyságban fog élni. A vágya egyelőre elérhetetlen még a számára, a szíve és a megérzései azonban a palota felé húzzák…

Hozzám ez a történet különösen közel áll, hiszen megjelennek benne az alapvető emberi értékek, a testvéri szeretet pedig jelentős szerepet kap, hiszen Elza és Anna története nagyon különlegesen alakul.

„Vissza kell szereznem a múltamat, és meg kell ismernem a nővéremet”

A karakterek számomra egytől egyig szimpatikusak és kidolgozottak voltak, nagyon tetszett az, hogy a filmtől nem tér el, habár pontosan emiatt nem érzem azt, hogy a történet által jobban megismertük a filmbeli szereplőket. Anna, Elza és Kristoff is hasonlít személyiségében a „megszokotthoz”. Hans herceg is a megszokott karakterét alakítja, benne sem lehet csalódni. Az elején szerintem sok mindenkit átver (köztük Elzát is), hogy önzetlenségből segít, nincsenek hátsó szándékai, tervei, azonban ez természetesen nem így van.

Olaf is természetesen hozza a sajátos stílusát, tipikusan az a karakter, akiben nem lehet csalódni. Elza alkotja meg, amikor felfedezi a képességét, egyedül benne bízik meg. Szerintem Olaf pont olyan, ahogy már a filmben is elképzelhettük. Kedves, szerethető hóember, akinek csak egyszerűen helye van a történetben.

„Na, várjunk csak! – gondolta Elza. – A hóember él?”

Bátran ajánlom mindenkinek a könyvet, aki szerette a Jégvarázs eredeti történetét, hiszen izgalmas a regényben izgalmas csavarral találkozhatunk amellett, hogy a karakterek személyisége mégis megmaradt. Ha pedig valaki nem látta volna a filmet, akkor mindenképp javaslom neki, hogy nézze meg, majd olvassa el a Sorsfordító történetek ezt a részét (is). Tökéletes időtöltés lehet egy suli utáni délutánra vagy egy bekuckózós, őszi estére.

„Biztos vagyok benne, hogy ti ketten megtaláljátok az egymáshoz vezető utat. A fényt jelentitek egymásnak a sötétségben. Ez mindig is így volt, és így is lesz.”

Nagyon szépen köszönöm a recenziós példányt a Manó Könyveknek!