Fülszöveg:
Rejtő egyik legismertebb és legmulatságosabb regénye ez. A Banánoxid nevű találmány vegyi képletének megszerzéséért folyó harc a bubópestis megbetegedés ürügyén vesztegzár alá helyezett nemzetközi közönséggel, minden rendű és rangú szélhámossal zsúfolt Grand Hotelben zajlik. Bár az okmány megszerzése csak egypár titokzatos személy érdeke, mégis, a kényszerű bezártság nyomasztó hatására a legkülönfélébb rejtélyes eseményekbe keveredik bele a hotel szinte minden lakója, hogy azután az óriási kavarodásban lelepleződjenek az igazi bűnözők, és fejtetőre állított kalandok során egymásra találjanak az igazi szerelmesek – és az okmány hivatott tulajdonosai, illetve őrzői is.

Ki ne ismerné Rejtő Jenő nevét? Gyerekkorunk jól ismert írója, aki egyedi ironikus humorával tette igazán felejthetetlenné a regényeit.
Bevallom, én 10 évvel ezelőtt tartottam utoljára Rejtő kötetet a kezemben. Akkor az nagyon tetszett, de aztán az életmű többi része valahogy mégis ott maradt a polcon, olvasatlanul. 

Mikor megláttam, hogy a Helikon kiadó új köntösben hozza ki a Rejtő sorozatot, elhatároztam, eljött az ideje, hogy újra nekivágjak a könyveinek.

A jelenlegi járványügyi helyzet és kijárási tilalmak miatt, úgy véltem a legaktuálisabb a Vesztegzár a Grand Hotelben lenne, így ezzel kezdtem meg a sort.
Nem bántam meg a választást. Úgy érzem, azzal, hogy én magam is átélem a bezártságot, sokkal jobban át tudott jönni a regény és máshogy éltem meg az olvasási élményt. Jobban tudtam azonosulni szegény szálló vendégeivel is, és keserű szájízzel nevettem hányattatásaikon.

“A vendégek ingerlékenyek, rosszkedvűek voltak, sok veszekedés, intrika fordult elő, és az egyik emeleti szobában mellbe lőtte magát egy angol lord, akiről azután kiderült, hogy Hollandiából szökött, sikkasztó pénzbeszedő… Millió rovar és giliszta özönlése indult meg a nedves földből már az első tartós zápor nyomán. A hangyák ellen alkalmazott petróleumlocsolás csak egy kínzó aromával többet jelentett a fullasztó légkörben.
Odette Dufleur, a gyönyörű belga direktrisz megmérgezte magát adrenalinnal, amit a márki használt asztmatikus zavarai ellen; most élet és halál között van, senki sem ismeri a szomorú eset előzményeit.”

180. oldal

Aki még nem olvasott volna Rejtőt, az ne lepődjön meg. Nem kapunk kidolgozott karakter ábrázolásokat, mély lelki vergődéseket, sőt semmilyen belső monológban nincs részünk. A regényben nem a karakterek a lényeg, hanem magam a sztori. 

A könyv célja a szórakoztatás, amit az író tökélyre is fejlesztett.

Vegyük például főhőseinket, a szép Maud és a kelekótya Félix. Nagyjából megtudjuk a múltjukat, céljaikat, de az érzéseikről, lelki folyamataikról nincs tudomásunk. Mégsincs hiányérzete az olvasónak. A hangsúly a sodró lendületű cselekményen van, és ezzel nincs is semmi baj.
Például igazán jól szórakoztam azon, hogy Félix az egész regény alatt félmeztelenül vagy épp egy szál törölközőben futkosott. Szegény srác ruháról-ruhára ugrált és mindig rohannia kellett. Ez persze abból fakadt, hogy igazán értett ahhoz, hogyan legyen mindig rossz helyen és rossz időben. A végére már odáig fajult a dolog, hogy csak az arca felét sikerült leborotválnia, így utána hősünk félig borostásan járta a hotelt.

Roppant mód élveztem az elképesztőbbnél elképesztőbb történéseket a hotelben, de rejtélyekben még mindig elég gyatra vagyok, szóval mondanom se kell, a gyilkos kilétére bizony nem sikerült rájönnöm.

Mindezt megkoronázta Korcsmáros Pál zseniális illusztrációi, amik számomra egy életre összeforrtak a Rejtő könyvekkel. Csak azt bánom, hogy a kiadó nem a képregényeket hozta ki újra. Az még egy olyan sorozat, melynek minden egyes példányát szeretném megkaparintani!