Megjelenés éve: 2019
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 320
Rendeld meg itt!

Javában dúl a háború.
A frontvonal lassan odaér a Szürke szobákhoz, ahol Scar börtönben ül.
Kiderül, hogy valaki elárulta a harctéren dolgozó ügynököket, így Őfelségének kell egy új csapat. De vajon Scar hűséges még hozzá?
Lucy láthatatlan ellenségként hálót sző, amin Chester fennakadhat.
Miközben a mentálok elől is rejtőzködik, szívósan nyomoz a legnagyobb titok után, tudni akarja, miért jelentek meg az entitások?
Don öntudatra ébred, de olyan különös szemmel látja a létezést, mely mások számára felfoghatatlan.
Képes már érzékelni a transzcendens csatázásait is.
Az emberiség vesztésre áll.
Miközben világméretű dolgok zajlanak, mindenki megfeledkezik a kisemberekről: a néma, láthatatlan szerelőkről.
Artúr úgy dönt, ideje cselekedni.
És a csend leple alatt elkezdi megváltoztatni az erőviszonyokat…

---

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

Az előző részekre nézve spoilereket tartalmaz!

Nem kevés időt váratott magára a Szivárgó Sötétség harmadik része, és elolvasva (kétszer is, mert elsőre kb. a felét fogtam fel), őszintén nem is csodálom. Bár On Sai munkái közül az én szívszerelmem elsősorban a Calderon, a Szivárgó Sötétség sorozat komplexitása tagadhatatlanul lenyűgöző. Ez a rész alig 300 oldal, de annyi minden történik, és olyan metafizikus gimnasztika zajlik az oldalakon, hogy letéve a könyvet, csak pislogni tudok, mint hal a szatyorban.

A kezdő felállásban Scar ugye börtönben van, méghozzá igen khm nívós társaságban. Ebből a környezetből egyértelműen Késes volt és marad is a kedvencem. Annyira sok, és annyira elmebeteg, de közben meg hihetetlenül szórakoztató figura. Na, meg az is igaz, hogy akad némi gyengeségem a guyliner iránt is.

– Elszúrod az amnesztiát! – dörmögte Acél. – Nem verheted meg a császárt!
– Még nincs megkoronázva. Szerintem akkor még verhető – tűnődött Késes.

29. oldal

Lucy útja is érdekes helyekre vitte őt, hiszen Don agymosását követően renegáttá vált, és a regény felét kb. azzal tölti, hogy Chesternek próbál keresztbetenni, ahol csak lehet. Ő tipikusan az a karakter, aki tök mindegy mit csinál, szerethető marad a karizmája miatt. Továbbra is nagyon élveztem az ő részeit, különösen az Artúrral közös beszélgetéseit, amik egyszerre voltak mélyek és néhol meglepően komikusak.

Chester észveszetten sakkozik, miközben a saját képességein is próbálja kiismerni magát, illetve a mentálzűrt kezelni, valamint Don agymosásának a körülményeit. Azt kell mondanom, hogy bár Donról sokszor nem tudtam eldönteni az előző kötetekben, hogy mit gondolok róla, ez az új gyermeki énje abszolút pozitív irányba vitte el a dolgokat nálam. Egyrészről, szimplán vicces volt, ahogy Edna és Chester próbálta terelgetni, másrészről pedig olyan dolgok kerültek napvilágra általa, ami felett a régi Don jó eséllyel elsiklott volna.

– Chester? – Edna jelent meg, pár lépésre tőlük. – Segélykérő üzentet küldtél.
– Don ölelget.
– Ez a vészhelyzet?! Érdemes lenne definiálnunk a fogalmakat!
Edna kitárta a kezét, és megemelte az egyik tenyerét, mintha lenne rajta valami:
– Bolygók felrobbantása, ez vészhelyzet. – Megemelte a másik tenyerét. – Don ölelget, nem, ez nem vészhelyzet.

169.oldal

Ami pedig a kötet névadóját illeti, hihetetlen jó volt látni az Artúrban lezajlott karakterfejlődést. Az első részben még nem igazán volt a szívem csücske, túl szűklátókörű volt az ízlésemnek, és ez a fekete-fehér világlátása, amivel pillanatok alatt levonta a következtetéseket másokról sem igazán imponált. De ahogy neki is kifordult a sarkaiból a világrendje és nehéz döntésekre kényszerült, egészen fantasztikus irányba fejlődött. Továbbra is megőrizte azon tulajdonságait, amikkel indult, és amiket az elején irritálónak találtam, de most már teljesen máshogy csapódnak le. Scarnál hasonló a helyzet, ő is felnőtt és változott, ameddig belül ugyanaz maradt. Ez persze teljesen logikusnak hangzik a való életben, ám könyvekben annál ritkábban látom hűen tükröződni. Általában vagy irreálisan nagy a szakadék a múlt és a jelen között, vagy nagyon felületes, ezért öröm volt számomra visszatekinteni a sorozatra és rájönni, milyen szépen felépített íveket írtak le a főszereplőink.

Az egyetlen negatívum, amit fel tudok hozni, az Scar és Artúr egy közös jelenete, amit Lucy szemén keresztül láthatunk (és így annyira spoilermentesen fogalmaztam, amennyire csak lehetséges.) Csak szerintem volt ez pocsék POV választás? Hihetetlenül creepynek hatott az egész, és tekintve, hogy három könyv óta ezt várjuk (jó, nem csak ezt, de na), hát… kibírtam volna, ha nem egy cinikus mentál kukkolásán keresztül van szerencsénk hozzá.

Ettől az egy dologtól eltekintve viszont nagyon szerettem ezt a kötetet is. Tekintve, hogy milyen utolsó jelenetet kaptunk, őszintén remélem, hogy a következő részre nem kell ennyit várni. Hogy az utolsó mondatról már ne is beszéljünk. Előre félek a traumától, amit a finálé fog okozni, de közben meg várom is. Azt hiszem, ezt nevezik könyvmoly-mazochizmusnak. Mindenesetre, őszintén merem ajánlani a Szivárgó sötétséget azoknak, akik szeretik az epikus ívű történeteket, és a nehéz, filozófiai és spirituális jellegű témákat, amikbe váratlan pillanatokban humor vegyül. Nekem ez a koktél így továbbra is nagyon fekszik, kíváncsian várom a folytatást!