Kiadó: Manó Könyvek
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 208
Rendeld meg itt!

Fülszöveg:
A ​fiatal királylány Hófehérke, és gonosz mostohája, a Királynő történetét mindenki ismeri. A mesélésről mesélésre változó apró különbségeket leszámítva a történet mindig ugyanaz: a Királynő féltékeny lesz a lányka szépségére, és ez odáig vezet, hogy megpróbálja eltenni láb alól az édes, naiv kislányt. Arról már sokkal ritkábban szól a történet, hogy a Királynő mitől is lett ilyen gonosz. Sokan próbálták már találgatni az okokat. Talán már a természeténél fogva is egy gonosz boszorka volt, szépsége pedig mindössze a Király elcsábításának eszközeként szolgált. Mások szerint a Királynő azért gyűlölte a lánykát, mert a Király első feleségére emlékeztette. Ám a leggyakrabban egy romlott lelkű nőszemélynek festik le, aki egész nyomorult életében nem szeretett egyetlen teremtett lelket sem. Valójában oly sokféle magyarázat létezik, amely a Királynő végtelen hiúságát és féltékeny dühét találgatja, hogy bajos is lenne számba venni őket. A sorozat első könyve egy olyan változatát meséli el a történetnek, amellyel az olvasóközönség eddig nem találkozott. Egy történetet, mely szerelemről, veszteségről, és egy csipetnyi mágiáról szól. Ez a Gonosz Mostoha könyve.

---

A recenziós példányért köszönet a Manó Könyvek kiadónak!

A Disney gonoszok a gyengéim, így amint megláttam, hogy érkezik a Villains sorozat magyarul is, azonnal tudtam, hogy nekem ez kell! Természetesen a gyönyörű borító sem ártott, ez az ötlet a királynő és a banya arcával egyszerű, de nagyszerű és remekül mutat a könyvön.

A Hófehérke alapból nem tartozik a kedvenceim közé, de újramesélés szempontjából határozottan van benne fantázia, és ezt már többen is bebizonyították. Nem utolsó sorban gondolok itt a Once Upon a Time sorozatra, amire enyhén szólva rá voltam függve anno. (Ki lehet találni, ki volt a kedvencem. Még szép, hogy Regina!) Úgyhogy mindenképp kíváncsi voltam, hogy Serena Valentino mit hoz ki ebből a klasszikusból.

“Saját szívét egy törött tükörként képzelte el, amelynek szilánkjai odabenn csilingelnek.”

Elég rövid könyvecskéről van szó, alig 200 oldal és ez szerintem egyszerre volt jó és rossz; jó, mert pörögtek az oldalak és remekül lehetett haladni vele, viszont ott van mellette, hogy bizonyos részekből mindenképp többet szerettem volna látni. Néhány helyen úgy éreztem, hogy túl könnyen átsiklottunk, ráadásul pont a – számomra, legalábbis – leginkább érdekes részeken.

A történet onnan indul, hogy a Király és a Királynő először találkoznak, ami ugye jóval a mese történései előtt játszódik, hiszen itt Hófehérke még kislány. Kezdjük mindjárt ott, hogy rendkívül zavart, hogy sem a Király, sem a Királynő nem kapott nevet. Egyrészt rengeteg szóismétléshez vezetett a szövegben, másrészt pedig úgy érzem, ha kapunk egy-egy nevet, amit mondjuk senki más nem használ, csak ők maguk közt, azzal remekül lehetett volna illusztrálni a bensőséges köteléket, ami kialakult közöttük, és ami egyébként rendkívül fontos a sztori szempontjából.

Nagyjából a könyv első harmada csupa boldogság és szivárvány. Miután az én lelkem sötét mint az éjszaka, ezt a részt viszonylag nehezen viseltem. Közrejátszott ebben az, hogy akkora instalove volt a Király és a Királynő között, mint egy ház, de ez a tündérmesék világában megbocsájtható bűn, szóval próbáltam eltekinteni a szemforgatástól. Mégis, jobban örültem volna, ha kevesebb időt töltünk a boldogságunkban táncikálunk hangulatban, mert engem a kegyetlen királynő lelkivilága érdekelt leginkább. Amint elérkeztünk a könyv feléhez, végre megkaptam a kívánságom. Bár a mindent a szülőkre fogunk indokot már egy kicsit lerágott csontnak érzem, attól még zseniális ötlet volt a Királynő apját messze földön híres tükörkészítőként bemutatni. Ez az aspektusa a történetnek szerintem remekül ki lett dolgozva, és az a pár borzongató jelenet, ami a Királynő rémálmai és emlékei keverékéből tevődött össze remekül működött.

“A szépség boldogság, a boldogság szépség. Mindenki boldog, ha arca szép látvány, legyen az férfi vagy nő; kisfiú vagy kislány.”

Szívesen olvastam volna hosszabban a folyamatról, ahogy a Királynőt szépen lassan felemészti a hiúsága és a varázstükör iránti függősége, mert szerintem itt találtunk rá a karakterének a lényegére. Amint a megfelelni akarás és a gyász keveréke megadja a kezdő löketet, elindul a spirál, ami végül a vesztébe vezeti. Egy eredettörténetnél a folyamat a legfontosabb, hiszen a végkifejletet mind tudjuk, és emiatt úgy érzem, kaphattunk volna ebből többet is.

Összességében, a kisebb problémáimmal együtt is élvezetes volt elmerülni a gonosz Királynő eredettörténetében, és egy kicsit elgondolkodni az ő motivációiról. Az írásmóddal nem mindig voltam kibékülve, de a creepy tükrök bőven kárpótoltak. Egy igazán ikonikus főgonosz, szóval nem is csoda, hogy pont vele indult útjára a sorozat. Ettől függetlenül őszintén remélem, hogy hamarosan Ursula is sorra kerül, mert ő a személyes kedvencem (Hádész mellett, természetesen).

Ti hogy álltok a főgonoszokkal? Gyakran elgondolkodtok, hogy vajon mi hajtja őket, vagy épp mitől lettek azok, akik? Írjátok meg nekünk Facebookon, vagy itt, a kommentekben!