A héten elköszönünk szépen a komfortzónánktól, és megpróbálunk a buborékon kívül is gondolkozni. Azt nem állítom, hogy könnyű feladat, mert nem az, azonban mindenképp hasznos néha nem csak a megszokott zsánerekben mozogni. Már korábban kitűztem célul, hogy tágítom a látóköröm, és ennek egyik szárnypróbálgatása Tabitha Suzuma története volt 2014-ben.
Fülszöveg:
A szerelem nem ismer határokat…
Lochant és Mayát a testvéri szálakon túl mindig is mély barátság fűzte egymáshoz. Mivel alkoholista anyjukra nem számíthatnak, közösen nevelik három kisebb testvérüket. Ez a megpróbáltatásokkal teli élet – és a köztük lévő tökéletes összhang – a megszokottnál jóval közelebb hozza őket egymáshoz.
Olyan közel, hogy végül egymásba szeretnek.
Lochan és Maya tudja, hogy a kapcsolatuk vállalhatatlan, és nem folytatódhat tovább. Ám tehetetlenek, mert amit éreznek, az semmihez sem fogható…
A mai napig nagyon nehéz mesélnem a Kimondhatatlanról. Nem ez az első, és nem is az utolsó alkalom, amikor elgondolkozom a regényben történteken, a szereplőkön, hogy mi lett volna, ha… Következzék most 5 pontban, hogy miért érzem ennyire a szívemhez közel állónak Lochan és Maya történetét.
1. Az írásmód
Többször is olvastam már Suzuma könyvét, legelőször 2014-ben, amikor a lelkem is kibőgtem. Mély nyomot hagyott bennem már akkor is ez a különleges történet. Ebben nagy szerepe volt az írásmódnak, ami nélkül kevésbé lett volna ennyire lelkemig hatoló, hiszen hiába jó maga a történet és a szereplők, ha valami nem stimmel a mondatok szerkezetével, vagy ha nincs meg az íróra jellemző sajátos írásmód. A Forbidden – Kimondhatatlan esetében szerencsére fel sem merült ez a probléma, Tabitha minden mondanivalója mély nyomot hagyott. Az írónő végig választékosan, gyönyörűen fogalmazott, annyira, hogy ha a történetet utáltam volna, akkor sem tudtam volna letenni a könyvet, mert egyszerűen nem eresztett el.
A történetet váltott szemszögben olvashatjuk, hol Lochan, hol Maya szemén keresztül láthatjuk a dolgokat. Általában zavarni szokott, főleg olyankor, ha nehezen dönthető el, hogy épp melyik szereplő szemszögén keresztül kellene érzékelnem, hogy mi történik. Lochan és Maya fejezetei jól elkülöníthetők, megkülönböztethetők voltak, mégis, Lochan szemszögét sokkal jobban szerettem olvasni. Annyira bonyolult lélek a drága, hogy véleményem szerint nála volt a legjobb érzékelhető, mennyire jól bánik a szavakkal Suzuma. Néha én magam is éreztem Lochan fájdalmát, és a lapokból egyenesen áradt a szomorúság.
2. A történet
Őszintén bevallom, először nagyon féltem a könyvtől, és annak témájától. A tabu témák mindig is eléggé a komfortzónámon kívül estek, nem sokszor olvasok hasonló történeteket. Forbiddenhez hasonlót meg pedig még soha nem olvastam. Aki ismeri a fülszöveget, esetleg utána járt a könyvnek, már tudhatja, hogy két testvér szerelméről, vérfertőzésről szól. Őszintén tisztelem Tabithát, hogy hozzá mert nyúlni a témához, és hogy volt lelki ereje megírni Lochan és Maya történetét.
Magáról a cselekményről annyit, hogy habár szerintem kicsit lassan indult el, de ez pont kellett ahhoz, hogy teljesen kibontakozhasson, és hogy megértsük, nem most kezdett el gyökerezni a két testvér közötti kapcsolat, hanem már születésük óta szoros kapocs van köztük. Ez a kapocs pedig csak erősebbé vált az évek során, amikor elhagyta őket az édesapjuk, illetve minden olyan alkalommal, amikor az anyjuk hulla részegre itta magát, és otthagyta Mayát és Lochant, hogy vigyázzanak a kicsikre. Pedig még ők maguk se nőttek fel teljesen, csak a körülmények áldozatává válva úgy hozta az élet, hogy felnőttként kell viselkedniük, és összetartani a családot.
“Willa nagy kék szeme, Willa gödröcskés mosolya. Tiffin bozontos szőke sörénye, Tiffin pimasz vigyora. Kit vidám kurjongatása, Kit büszkeségtől ragyogó tekintete. Maya arca, Maya csókja, Maya szerelme. Maya, Maya, Maya…”
3. A szereplők
A szívszorító történet szereplői között volt, akit nagyon megkedveltem, főleg a kicsiket. Willa és Tiffin zabálnivalóan édesek, és szerintem kellettek a történetbe. Színesebbé, érdekesebbé tették a mindennapokat. Számomra egyébként Kit is ebbe a kategóriába tartozik. Tudom, sokan nem szerették őt olvasás közben, haragudtak rá, azért, amit tett, de ha belegondolunk teljesen érthető a reakciója. Még fiatal, lázadó korszakát éli, ott próbál Lochannek keresztbe tenni, ahol tud, hogy megmutassa mekkora nagy fiúvá érett, hogy neki is döntő szerepe van a családban. Kit volt a történetben az az úgymond szükséges rossz, aki kellett ahhoz, hogy a végkifejlet bekövetkezzen. Így válik teljesen maradandóvá, nyolc napon túl vagy soha be nem gyógyulóvá az, amit a könyv elolvasása után érez az olvasó.
A könyv Maya és Lochan kapcsolatát mutatja be. Mindketten erős karakterek, viszont számomra Lochan egy sokkal komplexebb személyiség. Ő az, aki a legtöbb terhet a vállán viseli a családban, és aki mentálisan a leggyengébb. Rendesen rosszul éreztem magam olvasás közben, hogy mennyire magányos, szomorú és depressziós. Sajnáltam, mert Mayán kívül senkire nem számíthatott, csak a túlélésre hajtott a mindennapok során. Örültem, amikor a tanárnő segíteni próbálta, akkor pedig még jobban, amikor Lochan elkezdett egy kicsit szociálisabb lenni. Ilyenkor kevésbé volt kívülálló az iskolában, és agresszív otthon. Egyébként el is gondolkoztam, hogy az írónő mennyiben meríthetett a saját mentális betegségéből, mert nekem nagyon az volt az érzésem, mintha Lochan karakterének megalkotásakor saját maga lett volna az ihletadó.
Nyilván Maya is egy erős és kitartó karakter, és ő az, aki sokkal kevésbé küzdött a kapcsolatuk ellen. Mégis nála kevésbé jöttek át az érzelmek, egy jelenet kivételével, ami pedig a legvége. Furán fog hangzani azok számára, akik olvasták a könyvet, de nekem az egyik kedvenc részem a mai napig, az amikor a lány a végén vívódik saját magával, és meghozza a végső döntést. Szenved, kínlódik, és végül sikerül minden érzelemnek átjönnie.
“A család a legfontosabb a világon. Lehet, hogy időnként a falra mászom a testvéreimtől, de akkor is az én véremből valók. Ők jelentik a mindenséget. A családom én vagyok. Ők az életem. Nélkülük egyedül lennék a földön.”
4. Érzelmi hullámvasút
Amikor realizáltam, hogy a könyv tabutémát döntöget, úgy gondoltam, hogy valamilyen szinten biztosan meg fog botránkoztatni, hiszen nem ez a legkönnyebben befogadható alapanyag. Mégis, pont hogy nem megbotránkoztam, hanem sajnáltam a két fiatalt, azt kívántam bárcsak happy end lenne a történetük vége, beteljesülhetne a szerelmük, és boldogan élhetnének életük végéig. Habár éreztem, sőt inkább tudtam, hogy nem az lesz a végkifejlet, amire várna az ember, azért mégis szorítottam, hogy legalább egy kicsit forduljon jobbra a Whitley család helyzete. Egy érzelmi hullámvasút a könyv, amiből kiszállni szinte lehetetlen, és igazából a végén sem érzed azt, hogy megkönnyebbülnél, sőt…
“Az érzelmekre nem vonatkoznak a törvények, a tiltások. Senki sem szólhat bele, milyen mélyen és szenvedélyesen szeretjük egymást. Értsd meg, Maya, ezt senki sem veheti el tőlünk!”
5. Szeretet
Árad a könyvből a szeretet, és már az első oldalaktól kezdve érezni, hogy mennyire szeretik egymást a Whitley testvérek. Végig ott van a háttérben, nem tűnik el. Jelen van, amikor Maya és Lochan együtt vigyáznak a kicsikre, és akkor is, amikor a történet vége felé együtt játszanak mindannyian. Ott van azokban a pillanatokban is, amikor a szerelmen lenne a hangsúly. Meglapul, érezni azt a tiszta, erőteljes szeretetet, ami Maya, Lochie és a kicsit között van. A biztos anyagi háttér és felhőtlen boldogság ugyan nem adatott meg nekik, de legalább szerethették egymást, és abból tudtak erőt meríteni a mindennapok során.
“Te nemcsak a testvérem vagy – fogom suttogóra –, hanem a legjobb barátom is.”
És, hogy kinek ajánlom a könyvet?
Mindenkinek, és bárkinek, akit egy kicsit is érdekelnek a tabutémák vagy a különleges szerelmi történetek, ugyanis egy nem mindennapi szerelemi történetet ismerhet meg az, aki úgy dönt elolvassa a Forbiddent. Ismerkedjetek meg ti is Lochan és Maya Whitley tragikus szerelmével.
Az értékelés egy korábbi változata megtalálható a Maybe I’m a Bookworm blogon is.
Prológus - Egy jó könyvhöz. 