Fülszöveg:

Egy ​élet, amire senki nem fog emlékezni. Egy történet, amit soha nem felejtünk el.

Franciaország, 1714: egy fiatal nő végső elkeseredettségben fausti alkut köt az ördöggel, hogy örökké éljen, ám ezért cserébe súlyos árat fizet. Az ördög megfosztja a világban elfoglalt helyétől, és arra kárhoztatja, hogy mindenki elfelejtse, akivel találkozik.

Így kezdődik Addie LaRue évszázadokat és kontinenseket átívelő, felejthetetlen története. Művészek múzsájaként vonul végig a történelmen, melynek során egyetlen társa az ördög, aki minden évben felkeresi az egyezségük évfordulóján.

Aztán egy napon, egy manhattani antikváriumban Addie belebotlik valakibe, aki emlékszik rá. És ekkor rájön, hogy nem menekülhet örökké a végzete elől.

Az Addie LaRue láthatatlan élete egyrészt a szerelem és az élet utáni végtelen vágyódás gyönyörű története, másrészt a művészetek és a tudás ünnepélyes himnusza. V. E. Schwab regénye a megjelenését követően számos országban bestsellerré vált, az olvasók és a kritikusok egyaránt ezt tartják írói pályája eddigi legfontosabb és legjobb művének.

Nagyon régóta szerettem volna V. E. Schwab valamelyik regényét elolvasni, hiszen a Prológuson belül nagyon-nagyon sokan rajonganak az írónőért, nem sok negatív kritikát hallottam még a műveiről. Alig vártam már, hogy valamelyik művét a kezembe vegyem, az Agave Könyvek által nemrég megjelent Addie LaRue láthatatlan élete pedig tökéletes választás volt elsőre.

A borító engem nagyon megfogott. Habár a történet elolvasása után nem feltétlen ezt a színvilágot találom a legmegfelelőbbnek számára, engem mégis megvett. A regényen belüli illusztrációk szerintem gyönyörűek, teljesen átadják a történet stílusát, ezzel is még jobban magaménak éreztem a történetet.

„A nevem Addie LaRue – mondja magának a kis famadarat szorongatva. – Villonban születtem 1691-ben Jean és Martha LaRue gyermekeként egy kőházban, az öreg tiszafán túl…”

A regény főszereplője Adeline, aki szülőfaluján kívül úgy igazán sosem járt. Vonzotta a kinti nagyvilág, azonban ezt megtapasztalni sosem volt lehetősége, és ahogy a “szabályok akkoriban diktálták”, soha nem is lehetett volna… Pedig többek között Párizs volt az álma és az, hogy szabad legyen. Egészen addig a pillanatig mindez tényleg csak álom, amíg Addie elő nem hívja a sötétség istenét, az ördögöt, akivel életre szóló alkut köt. Az örök szabadságnak azonban ára van, így a lány úgy fogja leélni a következő 300 évét- amit a történetben megismerhetünk- hogy senki sem emlékszik rá. SENKI. Nem tud munkát vállalni, szobát bérelni, az étteremben rendelni úgy, hogy mire mondjuk a pincér visszaér, ne felejtse el őt.  Addie nem öregszik, nem tud éhezésben meghalni, csak fel tudja adni a versenyt, hogy a sötétség, Luc győzzön. Úgy kell élnie, hogy senki sem tudja, hogy kicsoda, nem emlékeznek rá.

Adeline egy rendkívül erős nő, aki minden élethelyzetet megold, mindent átvészel. Az a tény, hogy a világ számára szinte láthatatlan, legalábbis nyomot nem hagy, sok mindenkit a padlóra küldene. Nem mondom, hogy a lánynak nem voltak gyengébb pillanatai amiatt, hogy senkire sem számíthat, hiszen csak ideig-óráig él az emberek emlékezetében,de mindent átvészelt. Egyedül a sötétség az, aki természetesen nem felejti a lányt, néhány évente látogatja csak meg.  Luc-ot amúgy nem igazán tudtam hova tenni, néha egészen kedveltem annak ellenére, hogy meg akarta nyerni a játszmát a lány ellen.

„A sötétség azt állította, szabadságot adott neki, de a nők számára valójában nem létezik ilyesmi, egy olyan világban nem, ahol gúzsba vannak kötve a saját ruhájukban, és az otthonaikba vannak zárva, miközben a férfiak barangolhatnak szabadon.”

Addie 300 év alatt szerintem túl sok mindent is megtapasztal.  A 18. századi Párizs egy 23 éves testben ragadt nőnek egyedül nem leányálom, rengeteg veszély fenyegeti, szinte sosincs biztonságban. Folyamatosan bujkálnia kell, szállást keresni, aminek sokszor túlságosan borzasztó ára van. Ennek ellenére ezalatt az idő alatt olyan dolgokat is átél, amire egész életében vágyott. Felfedezi a világot, megkóstolhatja a csokoládét, később a kávét is.

Ezzel szemben a párhuzamos szálon futó történetben, ahol 2010-es éveket írunk, találkozik egy sráccal, aki mindent megváltoztat. Ugyanis Henry az első ember, aki hosszú évek után emlékszik rá. EMLÉKSZIK. Emlékszik arra, hogy Addie ellopta a könyvesboltból az Odüsszeiát görögül, ezzel pedig sok mindent megváltoztat. Henry is sok titkot rejteget, így nem is olyan meglepő, hogy nem felejti el a lányt. Számomra amúgy szimpatikus karakter annak ellenére is, hogy szerintem túlságosan is sokszor nem reagál jól az eseményekre.

Összességében csak jót tudok mondani a regényről, ez az a történet számomra, amibe az első pillanatban beleszerettem, és nem akartam, hogy vége legyen. Drukkoltam Addienak, hogy hozza ki a helyzetből a lehető legtöbbet, hogy élje mindazt át, amiért ezt az egésezt vállalta. Mindenképpen olvassátok el, ha szeretitek a különleges történetet. Kedvezményesen ezen a linken tudjátok megrendelni: bit.ly/addielarue_agave

Nagyon szépen köszönöm a recenziós példányt az Agave Könyveknek!