FÜLSZÖVEG:

Mi lenne, ha tudnád, hogyan és mikor fogsz meghalni?

Kszorvejt az ősi mágia egyik szektája nevelte. Mindig is tudta, hogy a tizennegyedik születésnapján felmászik majd a hegyre, belép a szentélybe, és az istenük, a Kimondatlan áldozata lesz. Ám a halála napján felkeresi egy nagy hatalmú varázsló, és lehetőséget kínál neki: fordítson hátat a végzetének, hogy tolvajjá, kémmé és orgyilkossá váljon – a varázsló hű fegyverévé. A lány sosem akart értelmetlen halált halni, ezért elfogadja az ajánlatot.

Kezdetben segít megdönteni egy ország vezetését és visszaadni a varázslónak a hatalmát, aztán a megbízásából kutatni kezd egy ereklye után, amely számos világot képes lenne megváltoztatni.

Eljön azonban a nap, amitől Kszorvej mindvégig rettegett. Szembetalálkozik régi szektájával, amelynek tagjai ugyanazt a mágikus tárgyat keresik. Kszorverjnek el kell számolnia a múltjával, ráadásul szembesül a ténnyel, hogy az istenek nem felejtenek, és idővel minden adósságot meg kell fizetni…

Spoileres kritika következik

A Kimondatlan Név fülszövege nagyon megfogott, mikor először a szemem elé került, így alig vártam, hogy olvashassam Kszorvej történetét. Sajnos jobb volt a beharangozó, mint maga a történet. Nem tudom, hogy az író tapasztalatlansága miatt, vagy egyszerűen csak nem tudok azonosulni ezzel a történetvezetéssel, de nagyon nem tudott magával ragadni.

A könyv két történetből áll. Az első 5 éven 100 oldal alatt átsuhanunk. Megismerjük Kszorvej múltját, kiszabadul a szekta fogságából, badass orkharcossá válik, és segít a hatalmon lévő gonosz uralkodó megdöntésében. Azt  gondolná az ember, ez pont annyi történés, amit egy könyvben 300 oldal alatt szépen, izgalmasan ki lehet fejteni. 
De nem, ámokfutásba kezdtünk és rohanva végigszaladunk mindenen.
Nekem ez az évek közötti ugrálás és a száguldás nagyon nem jött be. Nem tudtam elmélyedni a történetben, és a szereplőket se sikerült megismernem, megkedvelnem.

A könyv úgymond második felében, mely 400 oldal, lelassulunk. Az addigi irány, ami kialakulni látszott elfelejtődik, és teljesen új fordulatot vesz a történet: 
– semmi gonosz, semmi hatalomra törés vagy ármánykodás. Indiana Jonesnak állunk, és ereklyéket kezdünk kutatni. Ez olyan szinten kizökkentett engem az addigi történetből, hogy napokig nem tudtam folytatni a könyvet, amíg helyre nem tettem magamban a dolgokat. 

Második részünkben rátalál hősünkre a szerelem is, mely egy újabb kritikus pont volt számomra. Semmi problémám nincs az azonos nemű vonzalommal. DE azzal már gondom van, ha semmi szikra nincs közöttük. Érezni az erőltetettség és kényszer szülte izzadságszagot a lapokon. Larkwood bele akarta préselni ezt a kapcsolatot, és ezt izommal tette, ami nagyon sokat ártott az egész történetnek. Kérem szépen, semmi kémia nem volt közöttük. Egyszerűen fájt olvasni az oldalakat. 
Közben a történet is ellaposodott, és a végére nem is érdekelt minek az ereklye, mi a háttérsztori, vagy hőseink élnek-e, halnak-e.

Mondanám, hogy a fülszövegben belengetett: “jajj a régi szektám rájön, mégse haltam meg, mi lesz velem?” rész kis izgalmat csempészett a 400 oldalba, de igazából pont mindenkit hidegen hagyott. 

“ – Hé te, te vagy? Oh, mégse haltál meg? Jaa mindegy, igazából nem is érdekel, kotródj innen!”

Körülbelül így lehetne ezt a részt velősen összefoglalni. 

Próbálok mondani jót is a regényről… hát az óriáskígyók tetszettek. Ja, hogy azzal a szállal se foglalkoztunk utána? Mindegy is!
Káoszos volt és zagyva az egész. Szereplők nem voltak jól kidolgozottak, indokolatlan volt a sok történés. Random emberek bukkantak fel indokolatlan helyeken. És a sztori is unalmas volt. Mondhatnám, hogy legalább a világ érdekes, de igazából láttam már ilyet, nem volt benne semmi egyedi.

Ettől függetlenül köszönöm az Agave kiadónak az élményt. Idén sikerült egy kedvencet és egy soha többet kötetet is avatnom.

A fekete nyelvű tolvajt mindenkinek bátran ajánlom. Az értékelésemet itt olvashatjátok róla.