„Fülszöveg: Kim Stanley Robinson, a science fiction egyik legnagyobb ma élő óriása a klímaváltozás olyan vízióját mutatja be ebben a regényben, amilyet eddig elképzelni sem tudtunk.

A Párizsi Egyezményt aláíró országok kongresszusa egy új szervezetet alapít 2025-ben. Célja az eljövendő nemzedékek érdekképviselete és az összes élőlény védelme a jelenben és a jövőben. Hamarosan mindenki a Jövő Minisztériuma néven kezdi emlegetni.

A teljes egészében fiktív szemtanúk által elmesélt történet arról szól, hogy milyen hatással lesz az emberiségre a klímaváltozás a következő évtizedekben. Az egyes fejezetek nem egy kihalt, posztapokaliptikus világban játszódnak, hanem a közvetlen jövőnkben – amelyben még az is előfordulhat, hogy legyőzzük az előttünk álló rendkívüli kihívásokat.

Az olvasó egy kétségbeesett felütésű, ám reményteli üzenetekkel teli regényt tart a kezében; a legeredetibbet és legerőteljesebbet, amit valaha a klímaváltozásról írtak.”

Amikor megláttam A Jövő Minisztériuma fülszövegét, azonnal tudtam, hogy én ezt a regényt el szeretném olvasni. Számítottam rá, hogy nem lesz könnyű olvasmány, ez pedig már az első pár oldalon bebizonyosodott. Megrázó történet, amit egyrészt imádtam, másrészt viszont elborzasztott, hogy mennyi igazságalapja van Robinson regényének. Nem egy tipikus, könnyű olvasmány egy szép, őszi délutánra/estére, azonban azt gondolom, hogy az ilyen típusú könyveknek is helye van a bekuckózós, olvasós napokon.

A borító szerintem nagyon figyelemfelkeltő, abszolút illik a regényhez, mind színvilágában, mind stílusában. Az ajánlások szerintem rendkívül lényegre törőek, mindegyik jól megfogalmazza azt, hogy miért is érdemes erre a regényre időt szánni.

Kettős érzelmek kavarognak bennem a könyv elolvasása után. Nehéz olvasmány, tele szakszavakkal és tudományosabb szövegrészletekkel (emiatt lassabban is haladtam vele), de ugyanakkor tele van izgalmas történetekkel is. A kettő jól kiegyensúlyozza egymást, ez pedig olvasmányossá teszi a Robinson művét. Eleinte kissé féltem a történettől, hiszen manapság minden is a klímaváltozásról szól. Nem tagadom, rendkívül fontos téma, hiszen törődni kell azzal, hogy minek milyen következményei lesznek, mi hogyan lesz hatással a jövőnkre, azonban nagyon nem mindegy, hogy ezt hogyan adjuk át.

„A világ népességének talán a leggazdagabb két százaléka úgy döntött, hogy nem játssza tovább azt, hogy a „haladás”, a „fejlődés” vagy a „jólét” a világ mind a nyolcmilliárd lakosa számára elérhető lenne. Meglehetősen sok ideig, száz-kétszáz évig ez a „jólét mindenkinek” szlogen számított a hivatalos álláspontnak: bár most egyenlőtlenség van, ha mindenki tartja magát a programhoz, és nem borítja fel a hajót, az emelkedő dagály végül a legmagasabban és legszárazabban fekvő hajókat is vízre teszi.”

Bevallom, hogy én abszolút az a típus vagyok, aki kevesebbet alszik, ha éppen izgalmas a regény, és nem tudja letenni. Ez a könyv nem ebbe a típusba tartozott, sokkal lassabban olvastam, mint ahogy általában szoktam, de ezt abszolút nem éreztem problémának. Több szálon fut a történet, mindegyik rendkívül elgondolkoztató. Sokszor éreztem azt, hogy mi, átlagemberek mennyire tudatlanok vagyok, mennyi mindent nem tudunk a világról. Maga a Föld is okozhat sok meglepetést, arról pedig inkább nem is beszélnék, hogy a politikai erők, a nagyhatalmak közötti kapcsolatok mennyire “megkavarhatják a szálakat”. Manapság minden arról szól, hogy kinek mennyi és milyen típusú hatalma van, mire van rálátásuk, és mit tudnak befolyásolni. A kapcsolatok, szövetségek milyensége is meghatározó, hiszen nem mindegy, hogy melyik ország mi mellett áll ki, nem lehet tudni, hogy minek milyen következménye lesz.

„Szerintem a pénz úgy működik, mint a gravitáció – minél több összegyűlik belőle, annál nagyobb gyűjtőerőt fejt ki, ahogy a tömeg tömegvonzást.”

Ezt a regényt kifejezetten azoknak ajánlom, akik szeretnének egy kicsit komolyabb történetet is olvasni. Rendkívül valóságos, simán elhinném, hogy ez nem fikció. Ahogy említettem, lassabban haladtam vele, mint ahogy általában szoktam, ez pedig leginkább annak köszönhető, hogy majdnem minden oldalon találtam egy olyan mondatot, amit a legszívesebben kiemelten volna. Szerintem ez a pénzes hasonlat a mai világra igazán jellemző, az emberek sajnos rendkívül materiálisak, minden a vagyon körül forog. Meg kellene tanulni, hogy a pénz nem minden, hiszen hiábavaló a „hatalom”, ha egy visszafordíthatatlan lavinát indít el.

Nagyon szépen köszönöm a recenziós példányt az Agave Könyveknek!