Értékelés · Új megjelenések · projekt · prológus

Gabrielle Zevin: Világépítők

világépítőkFülszöveg: “Két ​gyerek, egy kisfiú és egy kislány találkozik egy kórházban 1987-ben. A lány a leukémiában szenvedő nővérét látogatja meg, a fiú egy autóbalesetből épül fel. Közös témájuk, a videójátékok iránti rajongás – a bennük található lebilincselő világok, az izgalmas versenyek és a mindennapi élet bajai elől nyíló menekülési lehetőség – különös barátságot eredményez köztük. Mégis nyolc év telik el, mire ismét találkoznak, ám sorsuk innentől végleg összefonódik.

Sam és Sadie az egyetemi éveik alatt futnak össze újra egy zsúfolt metróállomáson. A lány a fiú kezébe nyom egy floppy lemezt, amin a legújabb játéka található, amit az MIT haladó játékfejlesztés szemináriumára készített. Samet lenyűgözi a program, és meggyőzi Sadie-t, hogy alapítsanak egy játékfejlesztő céget, hogy megvalósítsák az álmaikat: tervezzenek játékokat, amelyek világai megigézik és beszippantják a kor egyre népszerűbb szórakozási formájának szerelmeseit.

Hamarosan szupersztárok lesznek a területükön. A siker és a csillogás azonban nem várt kihívások elé állítja mindkettejüket.

Gabrielle Zevin varázslatos és meghitt regénye egyrészt óda a videójátékok aranykorához; másrészt két ember története, akik a kreativitásukon keresztül keresik önmagukat, és introvertált személyiségük korlátait leküzdve igyekeznek felfedezni a szerelem és a szeretet különböző formáit.”

Amikor először elolvastam a fülszöveget, nem igazán tudtam, hogy mire számítsak. Nem szeretek videójátékokkal játszani, nem is szoktam, így kicsit féltem, hogy a Világépítők számomra csak egy unalmas, gamer-kifejezésekkel teli regény lesz. Szerencsére pozitívan csalódtam a történetben, annyira, hogy az idei évem egyik legnagyobb kedvencévé vált.

A borító szerintem gyönyörű, a színvilága fogott meg elsőre. Sadiet és Samet ábrázolja, a háttér pedig pixeles, utalva a regény témájára. Véleményem szerint kellően letisztult, azonban figyelemfelkeltő is.

„- Miért jössz el mindig? – kérdezte Sadie.
– Csak – válaszolta. Kattints erre a szóra, gondolta, és lehetőségeket találsz mindarra, amit jelent. Mert te vagy a legrégebbi barátom. Mert megmentettél, amikor mélyponton voltam. Mert lehet, hogy nélküled meghaltam volna, vagy a gyermekpszichiátrián kötöttem volna ki. Mert tartozom neked. Mert önző módon olyan jövőt látok, amelyben fantasztikus játékokat készítünk egyszer, a sikerül kikelned az ágyból.
-Csak – ismételte meg.”

A történet két főszereplője, Sadie és Sam kiskorukban váltak barátokká, egy kórházban találkoztak először. Közös szenvedélyük, a videójátékozás hozta őket össze, és habár utána jó néhány évre eltávolodtak egymástól, sosem felejtették el a másikat. Egyetemista korukban egy véletlen találkozásnak köszönhetően újra egymás életének a részévé válnak, nem sokkal később pedig közös vállalkozásba kezdenek.

„- Szerintem nem az. Emlékszel, amikor gyerekek voltunk, milyen jó móka volt az egész délutánt valamilyen játékvilágban tölteni?–Hogyne – értett egyet Sadie.
-Néha nagy fájdalmaim voltakJ. Az egyetlen, ami visszatartott attól, hogy meg akarjak halni, az volt, hogy egy időre elhagyhattam a saját testem, és egy olyanba kerülhettem, ami tökéletesen működött – sőt a tökéletesnél is jobban -, és olyan problémákkal kellett szembenéznem, amelyek nem az enyémek voltak.
-Te nem tudtál a pózna tetejére ugrani, de Mario igen.”

Mindig is hihetetlennek (de nem elképzelhetetlennek!) tartottam, hogy valakit hogyan tud ennyire beszippantani a játékvilág. Mivel sosem tartoztam a gamerek Jközé, így nem tudom elképzelni, hogy milyen egy „más” világban létezni, cselekedni, de azt tudom, hogy mennyire ki tudják zökkenteni az embereket a videójátékok. Szerintem azonban nagyon fontos megtalálni a valóság és a virtuális világ közötti határt, hiszen attól, hogy valaki elmenekül, a probléma még nem oldódik meg.

Ahogy már a posztom elején is említettem, őszintén nem gondoltam volna, hogy ez a regény ennyire tetszeni fog. Legfőképpen azért fogott meg, mert szerintem a szereplők igazán emberiek. Habár néha fogtam a fejemet a viselkedésük miatt vagy egy-egy döntésük után, de pont ezért voltak számomra szerethetőek. Ők is ugyanúgy hibáznak és tesznek meggondolatlanul dolgokat, mint ahogy bárki más is. Különösen tetszett, hogy maga a videójáték-tervezés ekkora jelentőséget kapott. Hiszen lehet valaki igazán tehetséges, ha közben olyan játékokat alkot meg, amiket az emberek nem szeretnek. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen témát választanak, milyen szereplőket alkotnak meg, hiszen minden nagyban függ attól, hogy a „vevők” mire hogyan reagálnak. Kifejezetten érdekes volt nekem a tervezés folyamata, maga a programozás, hiszen én egyáltalán nem értek ehhez, nem mozgok otthonosan ebben a világban.

Ha ez a bejegyzésem nem hozta volna meg kellően a kedveteket a regény elolvasásához, akkor ajánlom figyelmetekbe egy korábbi posztom, ahol összegyűjtöttem 5 olyan okot, ami miatt megéri elolvasni. Itt tudjátok elérni!

Nagyon szépen köszönöm a recenziós példányt a Magnólia Kiadónak!


fanni_fischer_bio2019

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s