A most futó „Magyar írók” projekthetünk alkalmával Lakatos Leventével beszélgettem.
Levente 5x-ös Aranykönyv díjazott, a Magyar Könyvek Viadalán háromszor is megválasztották „Az év írójának” és ha ez nem lenne elég, rengeteg egyéb megtiszteltetésben részesült az írói munkáinak, illetve a társadalmi jelenlétének köszönhetően. Regényeivel a romantikus, illetve a thriller részlegeken találkozhatnak az olvasók a könyvesboltokban. De nem szükséges könyvesboltba betérnünk ahhoz, hogy megismerhessük Levente munkásságát. Jelenleg a Youtube felületén láthatjuk heti rendszerességgel, ahol a „Levente Klubja” nevű saját podcastjét vezeti. Természetesen közben az írás sem marad ki az életéből.

D: 2022 novemberében vehették kézbe az olvasóid az új könyvedet, a Tönkreteszlek-et, melynek az egyik legnagyobb különlegessége, hogy a saját kiadód gondozásában jelent meg, ami a Dopamin nevet kapta. Mi vitt rá, hogy saját kiadót alapíts és innentől azon keresztül publikáld a könyveidet?

L: Az egész írói karrieremet magánkiadással kezdtem. Azért, mert egyetlen kiadó sem hitt bennem. Az első próbálkozásomkor, 2008-ban még zöldfülű voltam a könyvkiadás terén, visszagondolva csaknem az összes hibát elkövettem, amit csak elkövethettem, meg is fizettem érte a tanulópénzt – szó szerint. Anyagilag hatalmas csőd lett, viszont a vakmerőségem miatt figyelt fel rám az akkor még létező, és igen népszerű Ulpius-ház Könyvkiadó, szerződést ajánlottak, hosszútávon tehát sikert hozott a vállalkozás. Két évvel később jelent meg az első regényem, immár nagy kiadónál, 2020-ban pedig az utolsó. Tíz év – öt év az Ulpiusnál, öt a Libri Könyvkiadónál – tapasztalata gyülemlett fel, ha nem is az első sorból követtem végig a kiadók munkáját, mindig kifejezetten érdeklődtem a háttérmechanizmusok iránt. Ez a tíz év kellett ahhoz, hogy belássam, nem vagyok könnyen integrálható egy klasszikus könyvkiadó bevált rendszerébe. Kerestem másokban a hibát és kerestem magamban, végül beláttam, nincs ezzel gond, egyszerűen más utat kell járnom. Persze bátorság is kellett ahhoz, hogy saját lábra álljak, változtassak az életemen, de szerencsére abból nincs hiányom. Idén leszek 37 éves, azt hiszem ma már elég megfontolt és felelős vagyok különböző, fontos döntésekhez. Hosszútávon egyébként nem kizárólag saját műveimet szándékozom megjelentetni, de ez a jövő zenéje.

D: Van esetleg valamilyen említésre méltó háttértörténete a Dopamin névnek, amiért emellett döntöttél?

L: Volt már korábban egy kiadó név, a Lakatos Levente Publishing, ez alatt e-könyveket jelentettem meg. Megtarthattam volna ezt is, de mivel a jövőben nem csak saját könyvekben gondolkozom, nem tartottam a legbölcsebb megoldásnak. Mi a fenéért legyen rajta az én nevem mások könyvein? Ráadásul kiadóként  – bár csak olyan könyveket fogok megjelentetni, amikben hiszek – nem kizárólag abban a műfajban gondolkozom, amiben én is alkotok, félrevezető lenne rábiggyeszteni a borítóra a nevemet. Sokat gondolkoztam az új kiadói márka elnevezésén. Rengeteg variációt írtam fel, legfőképp olyanokat, amik a könyvekre, az olvasásra utaltak. Végül egy szép napon, írás közben, egy dalt hallgatva jött velem szembe a dopamin szó. Beakadt. Nyilván volt tudomásom a jelentéséről, de a biztonság kedvéért utána olvastam, és tudtam, ez lesz a megfelelő. A dopamint boldogsághormonnak is nevezik. Ez egy, az agyban található ingerületátvivő anyag, feladata az agyunk jutalmazómechanizmusának működtetése a gyönyörérzet kiváltásával. Pont olyan, mint amit egy jó könyv vált ki, nem igaz?

D: A Tönkreteszlek című könyved a Nem szabadott volna…  sorozatod első része. Milyen terveid vannak előreláthatólag a sorozattal? Persze azon kívül, hogy készül a folytatása! 😀

L: A sorozat, egy friss romantikus kapcsolaton keresztül két befolyásos család titkairól és azok évtizedekre kiható következményeiről szól. A részek összefüggésben mesélik el a történetet, az olvasóknak azt hiszem, érdemes lesz a lezáráskor újra végigpörgetni magukban a sztorit. Figyelem a kritikákat, látom például, hogy az egyik, számomra kedves blogger kicsit erőltetettnek érzi, hogy a férfi főszereplőnek, Samunak van egy ikertestvére. Teljesen jogos a felvetés úgy, hogy egyelőre csak az én fejemben van meg ennek a döntésemnek az oka. Nem véletlen az ikerszál, bele fog illeni a nagy képbe, ha úgy tetszik, egy nyom az olvasónak, ami később „aha”-érzést vált majd ki. Jellemző a regényeimre, hogy elrejtek a sztoriban olyan, feleslegesnek tűnő apróságokat, amik majd a későbbiekben kapnak értelmet.

D: A történetben Mia az egyik főszereplőd, tagja egy nemlétező rendnek, ami korlátozza őt az élete bizonyos területein. Tudnál mesélni róla, hogyan jött a rend ötlete és hogyan sikerült annyira valósághűen felépítened, hogy az életszerűségében egy percig sem kételkednek az olvasóid?

L: Minden regényemben kiemelt szerepet kapnak tabu témák és a hatalom kérdésköre. A Szofia lányaival mindkettőt kimerítem. Pluszban azzal, hogy gyakorlatilag csak nők vezetik, behoz valamiféle ultrafeminista vonalat. A vallás felépítéséhez kifejezetten mély kutatómunkát végeztem, csentem el létező világszemléletekből, de bőven adtam hozzá a saját fantáziámból, így született meg a mitéraizmus. Anélkül, hogy ítélkeznék bárki felett, talán azért hihető a regényben leírt vallás, mert olyan, mint a többi: van elfogadó, egyetértést kiváltó nézete, teljes valójában viszont bőven akadnak fanyalgásra okot adó tulajdonságai.

D: A Nem szabadott volna a negyedik sorozatod, ami nyomtatásba is került. Mit gondolsz, esélyes lehet, hogy idővel felülmúlja a Szigor sorozatod elsöprő sikerét?

L: Aki az átütő sikert megízleli, a későbbiekben is áhítja, kár lenne ezt tagadni. Ahhoz viszont, hogy az ember felül tudja múlni önmagát, szerintem szükség van a mentális egészségre. Nem szabad folyamatos teherként cipelni a vállunkon a korábbi eredményeinket, szabadon kell alkotni. Volt olyan kiadói szakember, aki néhány éve a szemembe mondta, el kell fogadni, hogy a siker múlandó. Én ezen mosolyogtam. A második regényem idején, még a hozzám közelállók is azt mondogatták, hogy soha nem fogok tudni a regényírásnak élni. Szóval nálam visszatérő jelenség, hogy alábecsülnek. Míg fiatalabb koromban hatással voltak rám mások magabiztos kijelentései, hajlamos voltam elhinni őket, talán törtek is a szárnyamból, ma már tudom, ezek csak vélemények, bekiabálások a pálya széléről. Nagy küzdővé váltam, és az sem zavar, ha a hosszabb, rögösebb utat kell járnom. Megfigyeléseim szerint egyébként a könyvpiacon a siker nem kizárólag az alkotó érdeme, sok összetevője van, a legfontosabb talán a közönség igénye. A Szigor népszerűségekor a regényolvasás is reneszánszát élte, párhuzamosan több sikerkönyv is volt a piacon. Azt látom, hogy a fikció iránti igényt most egy kicsit átvették a divatos stream szolgáltatások, arról nem is beszélve, hogy egy előfizetésért – ami nagyjából egy könyv árával egyenértékű – csaknem végtelen mennyiségű tartalmat kap a felhasználó. A könyvpiacon jelenleg a non-fiction műfaj az igazán sikeres. Ebben a tekintetben tehát hullámzik a könyvpiac, biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb ismét nagyobb szerepet kapnak a regények, ahogy abban is biztos vagyok, hogy most is jelennek meg olyan kötetek, amik más klímakörülmények közt sokkal sikeresebbek lennének. Ha valamit tanultam az elmúlt tíz évből, akkor az mindenképpen a türelem. A saját kiadónál is ezt a tapasztalatot kamatoztatom. Kezdhettem volna az első évben akár tucat könyvvel, nagy befektetéssel, látványosabb lett volna, de a lassabb és szerintem masszívabb építkezés híve vagyok.

D: Az új könyved megjelenése után dedikáló turnét tartottál szerte az országban, aminek az óriási érdeklődésnek köszönhetően nagy sikere volt. Tervezel a közeljövőben hasonló körutat?

L: A dedikáló turnék, író-olvasó találkozók számomra kiemelten fontosak, ezek ugyanis azok az alkalmak, amikor személyesen találkozhatok az olvasóimmal. A közösségi média persze lehetőséget ad a kapcsolattartásra, de az valljuk be kicsit személytelen. Igen, persze, lehet azt mondani, hogy egy dedikáláson is csak néhány perc kínálkozik, de az csak a miénk. Ha valakinek van kérdése, fel tudja tenni, én is érdeklődhetek, és senkit nem zavar el senki, ha az illető még néhány gondolat, mondat erejére ottragad az asztalnál. Szóval igen, tervezek hasonló aktivitásokat, feltöltőek. Eközben hozzá kell tennem, hogy az időmenedzsmenttel a mai napig hadilábon állok. Rengeteg és kifejezetten szerteágazó feladom van, miközben az íráshoz időre, illetve nyugalomra lenne szükség. Viszont abba is beleőrülnék, ha csak és kizárólag írnom kellene, ennél jóval szélesebb az érdeklődési köröm.

D: Az egyik Levente klubja podcast epizódodban említetted, hogy az olvasók gyakran erotikus könyvként tartják számon a könyveidet, amivel te nem teljesen értesz egyet. Ugyanakkor a történeteid többségében az erotika valóban központi szerepet játszik. Mi erről a véleményed?

L: Én ezzel az állításoddal nem értek egyet. A romantikus szál kap központi szerepet, nem a szexualitás. Igaz, nem állok meg a csóknál, vannak szexjelenetek és azokat általában valamelyik karakter szemszögéből írom meg. De ettől nem kerül az erotika fókuszba. A szex az életünk része, egyénenként a legkülönbözőbb módon. És azt hiszem, hiba lenne tagadni, hatással van az életünkre, a szexualitás felemelhet, elnyomhat és akár tönkre is tehet lelkileg. És konkrétan a szex tartja életben az emberiséget. Miért ne lehetne róla írni? És miért arcpirító téma ez? A leírás formája, és mennyisége tesz szerintem erotikussá egy-egy szöveget. Félreértés ne essék, nincs problémám a kifejezetten erotikus, szexcentrikus történetekkel, az sem kizárt, hogy egyszer fogok ilyet írni, de sem korábban, sem most nem ezen a vonaton utazom. Persze ez az én álláspontom, ingerküszöbe válogatja, kinél hol húzódnak a határok, nem várom el, hogy bárki egyetértsen velem.

D: Végezetül ha választanod kellene, melyik a kedvenc sorozatod, könyved és karaktered a saját műveidből?

L: Ez talán a legnehezebb kérdés. A Dr. Lengyel-sorozatom közel áll hozzám, olyan szabad játszótér volt, amit kiharcoltam és kiépítettem magamnak. Az Aktus című regényemben tudtam igazán megmutatni, hogy mit tudok a szórakoztató irodalomról. És talán Dr. Lengyel karaktere áll hozzám a legközelebb, Szigor figurája is valamennyire belőle táplálkozik, és Samu is közel áll hozzá. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy akkor miért nincs az Aktus óta több Dr. Lengyel történet. Lesz. Három dolog biztos. Az egyik, hogy a következő könyvem nem regény, hanem egy riportkötet lesz. A másik, hogy regények tekintetében a Nem szabadott volna…-sorozat kötetei következnek egymás után. A harmadik, hogy 2025-ben érkezik a Barbibébi-sorozat negyedik kötete, hiszen azt a sorozatot ötévente folytatom. Az, hogy eközben, illetve ezek után milyen történetekkel rukkolok elő, maradjon egyelőre az én titkom.

Leventének köszönöm szépen az interjút, a rendszeres olvasók nevében pedig szerintem bátran kijelenthetem, hogy izgatottan várjuk kedvenceink történetének folytatását. 🙂