Amie Kaufman neve már jól ismert számomra, hiszen már korábban is élvezettel merültem el az általa írt Lehullott csillagok és az Aurora felemelkedése című könyvekben. Azt kell mondanom, hogy mindkét mű lenyűgözött, és a gyönyörű borító is felkeltette az érdeklődésemet a Pislantások közötti világ iránt. Így tehát természetes választásnak tűnt, hogy ez a könyv is a polcomra kerüljön. Még az sem riasztott el, hogy a middlegrade kategóriába tartozik, hiszen mindig is élveztem az olyan történeteket, amelyek a fiatalabb olvasók számára készültek. Hiszek abban, hogy ebben a kategóriában is lehet találni kiváló könyveket, így bizakodó vagyok, hogy ezúttal sem fogok csalódni.

A PISLANTÁSOK KÖZÖTTI VILÁG LÉTEZIK. Ott van mindenhol, és nincs sehol. Ott van minden roncsban, minden elhagyatott telekben, minden városi lakótömbben, minden csenevész kiserdőben. Ez az a hely, amelyet a szemed sarkából pillantasz meg, ahogy visszatükröződik egy pocsolyában vagy egy autó ablakában. Egy pislantás. Ott van, és már el is tűnt. Rögtön az utcai lámpa fényudvarán túl.

A történetben megismerhetjük Marisol és Jake unokatestvér párost. Nagymamájuk elhalálozott, így összegyűlt a család az óceánparti házban, hogy eltemessék a nagyit és megvitassák a ház sorsát. Mint kiderül, a házat a szülők el szeretnék adni, mert roppant költséges a fenntartása. Marisol és Jake ezt nem fogadja jól, találnak egy kincses térképet és úgy döntenek, hogy a kincs nyomába erednek, hogy megmentsék a házat az eladástól. Az útjuk egy világítótoronyhoz vezet, ahol belépnek a pislantások közötti világba. Na de mi is az a pislantások közötti világ? Ide kerül minden, ami elveszett. Egy fél pár zokni, egy eltűnt repülő és még sok más minden. Ez egy varázslatos hely, amit nehéz leírni de érdemes felfedezni. Szóval hőseink ebben a varázsvilágban találják magukat, de szeretnének visszatérni a saját világukba, de ez nem lesz olyan egyszerű.

Az ötletesség és az egyedi konstrukció lenyűgözött ebben a regényben. Elragadó koncepció a veszteségek vagy feledékenység világának megidézése. Az ember szíve egy kicsit meghatódik, amikor megtudja, hogy azok az kihalófélben lévő fajok itt találnak menedéket. Fájdalmas, hogy mennyi állat esett áldozatul ennek a megsemmisülésnek, és ez a fájdalom együtt rezeg bennünk. Ez volt a szomorú része a dolognak. Annak ellenére, hogy szomorú nagyon aranyos gondolat is, hogy még élnek valahol ezek a lények.  A regény maga dinamikusan és lélegzetelállítóan pörög, a cselekmények egymást követik, szinte lélegzetünk sem jut elég időben visszaállni. Marisol és Jake elbeszélését váltakozva olvashatjuk, olykor folytatják a történetet máskor pedig kiegészítik azt. Gyerekkönyvhöz képest elég részletgazdag és jól kidolgozott világot kapunk. Marisol és Jake vízalatti városokba, sivatagba, őserdőbe, de még a borostyánszobába is ellátogat kalandozásai során.  

– Az emlék nem teher – ébredt rá –, hanem útitárs. A fájdalmas is. […] Nem muszáj minden emléket megtartani, de nem is lehet csak úgy megszabadulni tőlük. Még akkor sem, ha rázós az út.

Összességében szerintem egy nagyon aranyos, kalandos történet volt. Nekem személy szerint nagyon tetszett minden kuszaságával együtt. Itt-ott humort is csepegtetnek a lapok közé, de inkább a kalandokon van a hangsúly és a világ megismerésén. Nagyon várom a második részt, hogy megtudjam hogyan folytatódik mindez, de aki nem szeretne sorozatként tekinteni rá, az is rendben van. Kvázi lezárt a történet, szóval simán lehet standalone könyvként is tekinteni rá. Ajánlom a middlegrade könyvek kedvelőinek, azoknak, akik egy kis kalandot keresnek a szürke hétköznapokban és azoknak is, akik szeretnék tudni, hova tűnt a mosógépből a fél pár zoknijuk. 

---